Miklós Máté, az ETI Felbukkanó Kórokozók Ökológiája Kutatócsoport tudományos munkatársa doktori dolgozatával elnyerte „Az év kiemelkedő szünbiológiai témájú egyetemi doktori értekezése” díjat.
A Diverzitásbiológiai Tudományos Bizottság és az Ökológiai Tudományos Bizottság kezdeményezésére alapított díj a szünbiológiai témában adott naptári évben egyetemi doktori (PhD) értekezésüket megvédő fiatal kutatók közül a legkiválóbbak elismerésére szolgál. A díj átadására az alapító okirat értelmében a Magyar Tudomány Ünnepéhez kapcsolódó előadóülés keretében kerül sor.
2023. november 14-én került sor a 2022. évi „Az év kiemelkedő szünbiológiai témájú egyetemi doktori (PhD) értekezése” díjak átadására egy előadóülés keretében, az MTA székházában. A rendezvényen köszöntötték Pócs Tamás akadémikust 90. születésnapja alkalmából. A pályázók közül előadást tartott Bozó László, Fülöp Attila, Miklós Máté, Mizsei Edvárd, Süle Gabriella, Vajna Flóra és Veres Katalin.
Az idén 3 díjat osztottak ki, Miklós Mátén kívül Fülöp Attila és Mizsei Edvárd is a díjazottak között volt. Mindhárom dolgozat a Debreceni Egyetem Juhász-Nagy Pál Doktori Iskolájában készült.
Annak megválaszolása, hogy egy bonyolult ökológiai társulás hogyan reagál a környezet változására, általában véve megoldhatatlannak tűnő feladat. Pontosabban, egyben szűkebben megfogalmazva azonban a kérdés a társulás szerkezetére vonatkozó néhány feltevés mellett mégis megválaszolható. Az Ökológiai Kutatóközpont munkatársai részvételével a témához kapcsolódóan született publikáció az Ecology Letters folyóiratban jelent meg.
Egy ökológiai társulásban minden faj valahogyan reagál a környezet változására. Ha például egy tó vizébe folyamatosan valamilyen mérgező anyag kerül, akkor emiatt valószínűleg hosszú távon csökken a tóban, illetve a környezetében élő egyes fajok növekedési rátája, illetve az egymáshoz való viszonyulásuk is változik. Ezek szerint elképzelhető, hogy egy ragadozó kevésbé hatékonyan vadászik a toxikus környezetben, ami miatt attól kezdve kevesebbet eszik a prédáiból.
Az egyes fajok környezethez és egymáshoz való viszonyának változása bonyolult kérdéskör, ráadásul fajonként nagyon eltérő lehet. Ezért annak a megjóslása, hogy adott szintű szennyezés mellett a társulás egésze hogyan reagál, lehetetlen feladatnak tűnik. A kutatók azt állítják, hogy bizonyos feltevések mellett ez mégiscsak lehetséges, sőt a válasz viszonylag egyszerű.
Ehhez magát a kérdést is pontosították: az ökológiai társulás adott szennyezésre történő reagálását nem minden részletre kiterjedően, hanem konkrétan az együttélést lehetővé tevő körülmények szélességének vizsgálata révén kívánták meghatározni. A kérdés tehát pontosan így hangzott: adott környezetben mennyire valószínű, mennyire életképes javaslat, hogy a társulás összes tagja kihalások nélkül képes együtt élni? Ha ez csak a körülmények szűk tartományában lehetséges, akkor az nem nagyon életszerű. Azonban, ha a körülmények széles skálán mozoghatnak, és még mindig mindenki együtt él, az azt jelzi, hogy nagyon is valószínű, hogy egy ilyen társulást találunk az adott környezetben. (A „körülményszélesség” kifejezés az angol nyelvű tudományos cikkben „feasibility domain”.)
A cikk fő állítása: van egy tó, szennyezés előtti és utáni állapotban. A szennyezés utáni állapotban vélhetően szűkebb az együttélést lehetővé tevő körülményszélesség, mint előtte. A kérdés az, hogy mennyivel? A kutatók szerint egy olyan mennyiséggel, amely csupán az egyes fajok átlagos szennyezésre adott környezeti válaszától függ. Vagyis nincs szükség a társuláson belüli viszonyok és környezeti válaszok nagy pontosságú mérésére, illetve megfigyelésére, hanem elegendő csupán az összes fajra vett átlagot ismerni vagy megbecsülni.
Ez az állítás nem általában, hanem bizonyos feltevések mellett igaz:
• A társulás tagjainak a környezetre és egymásra adott válasza egy igen szigorú szabályszerűséget követ. A szakirodalomban ezt Lotka–Volterra-modell néven ismerik, amit gyakran használnak ugyan, azonban a valóságnak legfeljebb csak a közelítése.
• A társulás idővel olyan egyensúlyi állapotba kerül, amelyben egyéb változás nélkül a populáció-létszámok konstansok maradnak. A feltevés elég meglepőnek tűnhet, de fontos látni, hogy ez nem zárja ki a környezet és a társulás folyamatos, dinamikus változását, hanem csak azt jelenti, hogy ha a külső változás megszűnne, akkor a társulás idővel elérne egy egyensúlyi állapotot. Emellett azt is jelenti, hogy a környezet folyamatos változása nem annyira erős, hogy az egyensúlyi feltevés eleve teljesen értelmét veszti.
• A környezet hatása a fajokra multiplikatív módon fejeződik ki. Azaz a tó adott mértékű szennyezettsége nem levon valamekkora mennyiséget – például a fajok növekedési rátáiból –, hanem megszorozza őket egy egynél kisebb tényezővel, és így csökkenti őket. Ez önmagában egyáltalán nem egy merész vagy valószínűtlen feltevés (lásd a cikkben hivatkozott tanulmányokat, mint Anthony et al. 2011, Uszko et al. 2017, és De Raedt et al. 2019), de nem mindig és nem mindenhol teljesül.
Felmerül a kérdés, mennyire erős a bizonyíték, hogy ezen feltevések mellett tényleg csak a fajok átlagos válasza számít. Ezt egyrészt elméleti, másrészt empirikus módszerrel lehet megvizsgálni. Az elméleti elemzés azt jelenti, hogy modelleken próbálják matematikailag igazolni az állítás helyességét. Előnye, hogy egy modellben nincs semmilyen rejtett komplexitás, csak amit a kutatók maguk tesznek bele, így van rá esély, hogy pontosan meg lehet érteni a jelenséget. Hátránya, hogy semmi nem garantálja, hogy a modell feltevései a valóságban is működnek, ezért jó, ha empirikus bizonyítékot is sikerül találni, még akkor is, ha az eléggé indirekt.
Az elméleti bizonyítékok erősek. Kevés – 3-4 – fajjal rendelkező modelltársulásokon egyértelműen, matematikailag is bebizonyítható, hogy tényleg csak az átlagos válasz számít. Ugyanez nagyon nagy – száz vagy annál is több fajos – társulásokra is igaz, bár akkor további feltevésekre van szükség; ezek Grilli et al. (2017) munkájában megtalálhatók. A lényeg, hogy a társuláson belüli kölcsönhatásoknak elegendően „véletlenszerűnek” kell lenniük a szó jól definiált értelmében. A közepes méretű – kb. egy tucat faj – társulásokra viszont sajnos egyik módszer sem alkalmazható. Ilyen esetben nincs más választás, mint számítógépes szimulációkra hagyatkozni. A kutatók ezt megtették, és az eredményekből az látszik, hogy az együttélési körülményszélesség megjóslásához ez esetben is jól használható a fajok átlagos környezeti válasza. Ez utóbbi módszer nem alkalmas a bizonyításra, és bármikor felmerülhetnek ellenpéldák. A gyakorlatban viszont úgy tűnik, hogy az átlagos válasz jól alkalmazható ebben az esetben is.
Az empirikus bizonyíték egyesült államokbeli folyókban a gerinctelen fajok társulásainak – beleértve a bennük található toxikus anyagokat – monitorozásából származik. Az adatok 2000 és 2019 között összesen 3902 mérési pontból származnak. Ezen adatok státusza bonyolultabb, mint az elméleti megfontolásoké, főként azért, mert az értelmezésük nem magától értetődő. Egyrészt a valódi társulások térben mozognak és keverednek – amit a kutatók ugyan csak számítógépes szimulációkkal, de még figyelembe tudnak venni –, másrészt az egyéb körülmények egyáltalán nem azonosak az összehasonlított társulások esetében. Ezért bár eltérő eljárás alkalmazásával, de a végeredményben itt is az látszik, hogy a „tiszta” körülmények között élő társulások nagyobb körülményszélességet ölelnek fel, mint a mérgezett körülmények között élők. Ez minden szempontból egybevág az elméleti eredményekkel. Ugyan elképzelhető más magyarázat is az adatokra, azonban az így elvégzett empirikus adatvizsgálat nem inkonzisztens az elmélettel. A kutatók szerint fontos lenne a jövőben ennél nagyobb bizonyító erővel rendelkező empirikus vizsgálatokat is végezni.
Az eurázsiai erdőssztyeppek 9000 km hosszú zónája a mérsékelt égövi erdők és a sztyeppék között képez átmenetet, lágyszárú és fás élőhelyek összetett mozaikja alkotja. Szerkezeti változatosságának köszönhetően számos értékes vagy éppen veszélyeztetett fajnak nyújt otthont, természetvédelmi jelentősége ezért megkérdőjelezhetetlen. Mindezek ellenére a közelmúltig hiányzott a zóna kontinentális léptékű empirikus lehatárolása. Végül 2018-ban Erdős László és munkatársai körvonalazták a zóna kiterjedését a növényzet, domborzat és éghajlat alapján. Az Ökológiai Kutatóközpont kutatóinak friss tanulmánya pedig, mely a rangos Scientific Reports folyóiratban jelent meg, e lehatárolást vizsgálta meg alaposabban a makroklíma szempontjából.
Joggal merül fel a kérdés, hogy vajon miért kellett 2018-ig várni a zóna lehatárolására, és miért volt szükség e lehatárolás éghajlat alapú vizsgálatára, alátámasztására. Az indok egyszerű: az erdőssztyeppzóna a térképen látszólag összefüggő, nagy sávot fed le Eurázsiában, a valóság azonban ennél bonyolultabb. A zóna területének nagy része jelenleg mezőgazdasági művelés alatt áll, esetleg beerdősítették, és csak elenyésző része maradt fenn természetes formájában (és még kevesebb áll természetvédelmi oltalom alatt). Így tehát az erdőssztyeppzóna lehatárolása nem egy – terepen vagy műholdképekről –megfigyelhető, a környezetétől elkülönülő növényzeti öv körberajzolását jelentette, hanem ennél sokkal nehezebb feladatot rótt a kutatók elé: tudományos közlemények, külföldi terepi szakemberek és térképes források alapján kellett kijelölni azt a területet, ahol elméletben, potenciálisan erdőssztyepp fordulna elő, ha azt pl. nem mezőgazdasági területként használná az ember.
Mint minden ilyen, sok forrásra támaszkodó, szintetizáló jellegű munka, a 2018-as zónalehatárolás is bizonytalanságokkal terhelt. Nem beszélve a zóna régiókra történő felosztásáról, amely évtizedek óta tartó szakmai vita tárgyát képezi. „A kelet-nyugati irányban hosszan elnyúló erdőssztyeppzóna mind éghajlati, mind növényzeti szempontból igencsak változatos. Ezért számos kutató javasolja a zónát több-kevesebb régióra bontani, azonban a régióhatárok elhelyezkedésében a legritkább esetben egyezik a véleményük. 2018-as cikkünkben számos forrás szintetizálásával végül öt régiót jelöltünk ki” – számol be Erdős László, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa, az akkori és a frissen megjelent cikkek szerzője.
„Mivel az eurázsiai erdőssztyeppzónának és régióinak lehatárolása bizonytalan, úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne megfelelő statisztikai módszerekkel megvizsgálni, hol mennyire támasztja alá azt a nagy léptékű éghajlat, vagyis a makroklíma. Így esetleg feltárhatnánk, hogy a lehatárolás hol szorul pontosításra, vagy hol bizonyul elégtelennek pusztán az éghajlattal magyarázni a zóna elterjedését” – mutat rá a kutatás mögött meghúzódó motivációra Bede-Fazekas Ákos, a kutatás vezetője. Végül számos lehetséges módszer közül kettőre esett a kutatók választása: prediktív elterjedésmodellezésre és hierarchikus klaszterezésre. Az előbbi módszerrel, amelyet elsősorban fajok potenciális elterjedésének vizsgálatára fejlesztettek ki, de egész növényzeti zónák elterjedésének tanulmányozására is már többször sikeresen vetették be, az vizsgálható, hogy hol tűnik túl optimistának a lehatárolás, és esetleg hol lehetne még megnövelni a potenciális elterjedési területet. Még érdekesebb a klaszterezés célja – „A módszer segítségével alegységekre osztottuk az erdőssztyeppzónát úgy, hogy csak az éghajlatot vettük figyelembe, a 2018-as régióhatárokat nem. Ezután összevetettük ezen alegységeket a korábban kijelölt, azoktól független régiókkal, és számos esetben meglepően pontos egyezést találtunk” – meséli Bede-Fazekas.
Természetesen a kutatók nem csak egyezésekkel, hanem eltérésekkel is szembesültek, amelyek rámutattak a régióhatárok pontatlanságára, vagy azon helyzetekre, amikor nem a makroklíma az egyetlen, amely az erdőssztyepp előfordulását meghatározza. Márpedig a makroklímán túl számos tényező közrejátszhat még. A szerzőgárda harmadik tagja, Török Péter, a Debreceni Egyetem professzora rámutat: – „A fás és fátlan növényzet tartós együttélését, vagyis az erdőssztyeppzónát a kőzet, a domborzat, a tűz és a nagytestű legelő állatok jelenléte is befolyásolja, hogy az éghajlati változatosságot már ne is említsük”.
Bár a tanulmány eredményei leginkább az abban foglalt térképek tanulmányozása által ismerhetőek meg, néhány fontos megállapítást érdemes szövegesen is megfogalmazni. Az öt régió közül a középső, a nyugat-szibériai mutatta a legerősebb egyezést, míg a belső-ázsiai régiót a kutatás kevéssé tudta megerősíteni. A délkelet-európai és a kelet-európai, szomszédos régiók közötti határ meghúzása minden bizonnyal további kutatásokat igényel majd. Viszont a jelen kutatás elég egyértelműen azt javasolja, hogy a távol-keleti régiót indokolt lenne egy déli és egy északi alrégióra bontani a jövőben. A tanulmány egyik legfontosabb megállapítása ugyanakkor az, hogy bárhogyan húzzuk is meg a régiók határát, az erdőssztyeppeket nem egyben, egyetlen zónaként érdemes tanulmányozni, mert régiókra bontva sokkal részletesebb és hitelesebb képet kaphatunk az elterjedést meghatározó környezeti tényezőkről.
Az Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és Botanikai Intézete, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Vadgazdálkodási és Természetvédelmi Intézete és a Magyar Ökológusok Tudományos Egyesülete nevében meghívunk minden érdeklődőt a
XIV. „Aktuális Flóra- és Vegetációkutatás a Kárpát-medencében” nemzetközi konferenciára.
A rendezvény időpontja 2024. február 1-3., helyszíne a MATE Szent István Campus (Gödöllő, Páter Károly utca 1.).
Az „Aktuális Flóra- és Vegetációkutatás a Kárpát-medencében” konferenciasorozat 1997-ben indult, s ezalatt a hazai botanikus és természetvédő közösség egyik legfontosabb, az utóbbi években egyre inkább nemzetközi kitekintésű rendezvényévé vált.
A konferencia célja, hogy:
• átfogó képet adjon a legfrissebb kárpát-medencei terepbotanikai kutatásokról, beleértve a florisztikát, taxonómiát, vegetációkutatást, cönológiát, növényökológiát, természetvédelmet, tájökológiát, etnobotanikát, a hagyományos ökológiai tudás kutatását és a tudománytörténetet;
• elősegítse a kárpát-medencei flóra és vegetáció kutatói közti szakmai diskurzust.
A rendezvénnyel kapcsolatos naprakész tudnivalókat a konferencia honlapján (afvk2024.ecolres.hu) tesszük közzé. Ezek eléréséhez és a konferencián való részvételhez, kérjük, regisztráljon és jelentkezzen be a honlapon. További kérdések esetén kérjük, forduljon hozzánk bizalommal az afvk2024@ecolres.hu email címen. A szervezőbizottság nevében és a konferencián való találkozás reményében, tisztelettel,
Október utolsó hétvégéjén üdvözölte idei százezredik látogatóját a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert. Az intézmény népszerűsége töretlen, sőt az új tematikus és kulturális programoknak, illetve a folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően az elmúlt években jelentősen növekedett.
„Az a mondás járja, hogy ennyi ember nem tévedhet. És valóban nem is téved, hiszen kertünk az év minden évszakában élményt nyújt, békét és harmóniát áraszt, ráadásul ismeretátadással ötvözve – hangsúlyozza Zsigmond Vince, a Nemzeti Botanikus Kert vezetője. – Az ősz átmeneti időszak, ekkor az élővilág a nyárból a télbe fordulva a nyugalmi periódusra készül fel, ahhoz igazodik. A fák és cserjék csodálatos őszi színekben pompáznak, és az egyre színesedő lombok mellett a beérő termések változatossága is számos érdekességet kínál.”
A Rendszertani gyűjteményben érő tövises vadcitrom (Poncirus trifoliata) gömbölyű, bársonyos szőrű sárga terméseiről jól látható, hogy a citrusok, azaz a citrom és a narancs rokona. Aki azonban a teájába szeretné préselni a levét, nagyot csalódhat, mert a gyümölcsnek kevés és keserű a leve. Ennek ellenére narancslekvárba keverik, a közel-keleti konyha pedig megfőzve és szárítva fűszerként használja.
A sártök (Citrullus colocynthis) is becsapós, mert megtévesztően hasonlít zamatos rokonához, a görögdinnyéhez. Ennek a kicsi, sárga csíkos, zöld dinnyécskének azonban nem édes, hanem keserű és mérgező a sárgászöld húsa. A benne található cucurbitacin nevű toxin már kis adagban is erős hashajtó. Indiától Afrikáig homoksivatagokban, tengerpartokon fordul elő, a sivatagi népek korábban a magjából lámpaolajat sajtoltak, maglisztjéből lepényt sütöttek, illetve a tökhéjból ivócsészét készítettek.
A Délkelet-Ázsiában őshonos, kissé fagyérzékeny kínai kenderpálma (Trachycarpus fortunei) Európa mediterrán vidékein kedvelt dísznövény. Idén a kertben is gazdagon hozza kicsi, gömbölyded terméseit, ami jól jelzi az éghajlatváltozással járó enyhébb teleket. Hasznos növény, rostjából és leveléből többek között kötél, kefe, zsák, szőnyeg, kosár és kalap készül.
A tóparton többfelé érő fekete dió (Juglans nigra) termése burokkal együtt eléri egy teniszlabda méretét, ez a kertben élő mókusok egyik legkedveltebb csemegéje. Magja ugyan ehető, de nehéz megtörni, és aki kézbe veszi festékanyagokban gazdag termésburkát, számoljon vele, hogy bőrén és ruháján sötét nyomot hagy. Az élelmiszeripar fehérjékben és telítetlen zsírokban gazdag, különleges ízű magját fagylaltok, pékáruk, sütemények, piték készítéséhez használja, leveléből és termésburkából pedig barna festék készül.
A Nagy-tavon már télre készülődő indiai lótusz (Nelumbo nucifera) termései a zuhany vagy az öntözőkanna rózsájára emlékeztetnek. Makkszerű termései, a lótuszmagok urnaszerűen kiszélesedő, megvastagodott virágtengelybe süllyedve fejlődnek. E faj termésének nagyon magas a keményítőtartalma, és legendásan sokáig csíraképes. A tápanyagban gazdag magot pörkölve, illetve főzve eszik, lisztté őrölve pedig süteményekben is feldolgozzák. A termés az ikebanaművészet és a szárazvirág-kötészet kedvelt alapanyaga. A sárga, piros, barna és kékesfekete termések között néhány meghökkentő színű is akad.
A kései végzetfa (Clerodendrum trichotomum) élénk rózsaszín fellevelekkel körülvett kobaltkék bogyótermései különleges hatást keltenek.
A mirigyes borostyánszőlő vagy porcelánszőlő (Ampelopsis glandulosa) fél centiméteres gömbölyded bogyótermései kezdetben zöldek, majd fehéren és porcelánkéken keresztül ametisztlilára érnek. Mindez úgy történik, hogy a különböző színek egy időben láthatók a növényen. Bár a szőlőfélék közé tartozó futónövényről van szó, a termése nem ehető.
borostyánszőlő vagy porcelánszőlő (Ampelopsis glandulosa) Fotó: Szakács Éva
Az élénklila termésű lilabogyócserjék (Callicarpa) neve is látványos, feltűnő termésükre utal. Többségükben örökzöld, melegkedvelő növények, de néhány nálunk is szépen fejlődő, lombhullató cserje is akad közöttük. A nemzetség tudományos nevét a görög kalosz (gyönyörű) és karposz (termés) szavak összetételéből alkották.
Érdekes termésekért az üvegházakban is érdemes körülnézni. A most érő kakaó (Theobroma cacao) mintegy 20 centiméteres hosszúkás, tojásdad termése az idősebb ágakon fejlődik. Ebben a narancsbarnára érő barázdás toktermésben fejlődnek a magok, amelyekből hosszú eljárással a kakaó és a csokoládé készül. Őshazájában, Közép-Amerikában az olmékok és a maják Kr. e. 1000-1500 óta termeszthették, és amikor az első spanyol hódítók megérkeztek Amerikába, az őslakosok ünnepeiken már fogyasztották a zúzott, kesernyés kakaóbabból készült sűrű szirupot.
Az Európai Unió Tanácsa és a Parlament megállapodást ért el az EU területén található, leromlott állapotú élőhelyek helyreállítására és megőrzésére vonatkozó új szabályokról
A Tanács elnöksége és az Európai Parlament képviselői a mai napon ideiglenes politikai megállapodást értek el a természet helyreállításáról szóló rendeletről. A javaslat olyan intézkedések bevezetését célozza, amelyek révén 2030-ig az EU szárazföldi és tengeri területeinek legalább 20%-a, 2050-ig pedig az összes helyreállításra szoruló ökoszisztéma helyreállna. Konkrét, jogilag kötelező erejű célértékeket és kötelezettségeket állapít meg a természet helyreállítására vonatkozóan a felsorolt ökoszisztémák mindegyikére kiterjedően – a mezőgazdasági földterületektől kezdve az erdőkig és a tengeri, édesvízi és városi ökoszisztémákig.
A rendelet a 2030-ig tartó időszakra szóló uniós biodiverzitási stratégia szerves részét képezi, és hozzá fogja segíteni az EU-t a nemzetközi kötelezettségeinek teljesítéséhez, különös tekintettel a kunming-montreali globális biodiverzitás-megőrzési keretstratégiára, melyet az ENSZ 2022. évi biodiverzitási konferenciája (COP15) keretében fogadtak el.
Az ideiglenes megállapodás csak azután léphet hatályba, hogy a társjogalkotók azt jóváhagyták és hivatalosan is elfogadták.
Teresa Ribera Rodríguez, a spanyol kormány ügyvezető harmadik miniszterelnök-helyettese, az ökológiai átállásért és a demográfiai kihívások kezeléséért felelős ügyvezető miniszter (Fotó: europa.eu)
„Napjainkban súlyosbodó, drámai fejleményeknek lehetünk tanúi: a természet és a biológiai sokféleség hanyatlik az EU-ban, és védelemre szorul. Büszkeséggel tölt el, hogy a Tanács és a Parlament a mai napon megállapodást ért el a természet helyreállításáról szóló jogszabályról. Ez elengedhetetlen lépés volt. Ez a maga nemében egyedülálló jogszabály hozzá fog járulni ahhoz, hogy a tagállamokban újra elérjük a biológiai sokféleség egészséges szintjét, és megőrizzük a természetet a jövő nemzedékei számára, küzdve egyúttal az éghajlatváltozás ellen és hűek maradva klímacéljainkhoz.”
A rendelet hatálya és a kitűzött célok
Az új szabályok célja, hogy elősegítsék a tagállamok szárazföldi és tengeri élőhelyein található, leromlott állapotú ökoszisztémák helyreállítását, az éghajlatváltozás mérséklésével és az ahhoz való alkalmazkodással kapcsolatos átfogó uniós célkitűzések elérését, valamint az élelmezésbiztonság növelését. A rendelet olyan intézkedések kidolgozására és végrehajtására kötelezi a tagállamokat, amelyek eredményeként az EU szárazföldi és tengeri területeinek legalább 20%-a helyreáll 2030-ra.
A rendelet hatálya alá tartozik számos szárazföldi, tengerparti és édesvízi ökoszisztéma, köztük a vizes élőhelyek, a gyepterületek, az erdők, a folyók és a tavak, továbbá olyan tengeri ökoszisztémák is, mint a tengerifű-ágyak, valamint a szivacs- és korallágyak (ezeket a rendelet I. és II. melléklete sorolja fel). A rendelet előírja a tagállamok számára, hogy 2030-ig a két mellékletben felsorolt, rossz állapotban lévő élőhelytípusoknak legalább a 30%-át helyreállítsák. A társjogalkotók megállapodtak abban, hogy a tagállamoknak 2030-ig elsődlegesen a Natura 2000 területekre kell összpontosítaniuk a rendeletben meghatározott helyreállító intézkedések végrehajtása során.
A tagállamoknak olyan intézkedéseket is ki kell dolgozniuk, amelyek révén 2040-re a rossz állapotban lévő élőhelyek legalább 60%-a, 2050-re pedig legalább 90%-a helyreáll. A nagyon gyakori és széles körben elterjedt élőhelyekre külön rugalmasság vonatkozik.
Az állapotromlás megakadályozására irányuló követelmény
A rendelet arra kötelezi a tagállamokat, hogy megelőzzék a helyreállító intézkedések hatálya alá tartozó és már jó állapotban lévő területek, valamint az I. és II. mellékletben felsorolt szárazföldi és tengeri élőhelyeknek otthont adó területek jelentős romlását. A társjogalkotók megállapodása szerint ezen követelmény alapját a megtett erőfeszítések képezik. A követelmény teljesítését az élőhelytípusok szintjén fogják mérni.
A beporzópopulációk helyreállítása Az elmúlt évtizedek alatt Európában drasztikusan csökkent a vadon élő beporzó rovarok abundanciája és sokfélesége. E probléma megoldása érdekében a rendelet külön követelményként írja elő a tagállamok számára, hogy hozzanak olyan intézkedéseket, amelyek legkésőbb 2030-ra visszafordítják a beporzók állománycsökkenését. A Bizottság felhatalmazáson alapuló jogi aktusokban fogja meghatározni, hogy milyen, tudományosan megalapozott módszerrel kell nyomon követni a beporzók sokféleségét és azok populációit, a tagállamoknak pedig 2030 után legalább hatévente ellenőrizniük kell az elért eredményeket.
Ökoszisztéma-specifikus kötelezettségek A rendelet külön követelményeket ír elő az ökoszisztémák különböző fajtáira vonatkozóan.
Mezőgazdasági ökoszisztémák
A szöveg alapján a tagállamoknak olyan intézkedéseket kell bevezetniük, amelyek célja a növekvő tendencia elérése a következő három mutató közül legalább kettő tekintetében:
• gyepterületi lepkepopuláció-index
• a nagy biodiverzitású tájképi elemekkel rendelkező mezőgazdasági földterületek aránya
• szervesszén-készlet a szántóföldek ásványi talajaiban
Emellett időhöz kötött célértékeket is előír arra vonatkozóan, hogy nemzeti szinten milyen mértékben kell növelni a mezőgazdasági területek madárpopulációira vonatkozó mutatót.
A társjogalkotók megállapodtak abban, hogy a tőzeglápok elárasztással való helyreállítását illetően rugalmasságot biztosítanak a tagállamok számára, mivel némelyiküket aránytalan mértékben fogják érinteni e kötelezettségek. A szöveg szerint 2030-ig helyre kell állítani a mezőgazdasági hasznosítású lecsapolt tőzeglápok 30%-át, 2040-ig a 40%-át, 2050-ig pedig az 50%-át, azonban az erősen érintett országok esetében ennél alacsonyabb százalékos arány is alkalmazható lesz. A helyreállító intézkedések közé tartozik például a lecsapolt tőzeglápból álló szerves talajok elárasztással való helyreállítása is, amely hozzájárul a biológiai sokféleség növeléséhez és az üvegházhatású gázok csökkentéséhez. A társjogalkotók abban is megállapodtak, hogy az elárasztással való helyreállításra vonatkozó célértékeket a mezőgazdasági termelőknek és a földterületek magánszemély tulajdonosainak nem kell teljesíteniük.
Erdei ökoszisztémák Az elfogadott szöveg értelmében a tagállamoknak intézkedéseket kell majd hozniuk az erdei ökoszisztémák biológiai sokféleségének növelése, valamint annak érdekében, hogy nemzeti szinten növekvő tendenciát érjenek el bizonyos mutatók – mint például az álló és a ledőlt száradék és az erdeimadár-index – tekintetében, az erdőtüzek kockázatát is figyelembe véve.
A társjogalkotók egy olyan rendelkezést is beillesztettek, amely felszólítja a tagállamokat, hogy járuljanak hozzá ahhoz, hogy 2030-ig uniós szinten legalább hárommilliárd további fát sikerüljön elültetni.
Városi ökoszisztémák és folyó-összeköttetések
A városi ökoszisztémák tekintetében a Tanács és a Parlament megállapodott abban, hogy a tagállamoknak növelniük kell a városi zöldterületek nagyságát mindaddig, amíg a megfelelő szintet el nem érik. Emellett abban is megállapodtak, hogy a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a rendelet hatálybalépése és 2030 vége között a városi zöldterület és a városi lombkorona-fedettség ne csökkenjen nettó mértékben, kivéve abban az esetben, ha a városi ökoszisztémákban a zöldterület aránya már meghaladja a 45%-ot.
Az ideiglenes megállapodás – egyéb intézkedések mellett – arra kötelezi a tagállamokat, hogy azonosítsák és távolítsák el a felszíni vizek összeköttetését gátló, ember okozta akadályokat annak érdekében, hogy 2030-ra legalább 25 000 km-nyi folyószakaszon helyreálljon a szabad vízáramlás, és megőrzésre kerüljön a folyók helyreállított természetes összeköttetése.
Nemzeti helyreállítási tervek Az új szabályok értelmében a tagállamoknak rendszeresen nemzeti helyreállítási terveket kell benyújtaniuk a Bizottságnak, amelyekben bemutatják, hogyan fogják teljesíteni a célokat. Emellett nyomon kell követniük az elért eredményeket, és jelentést kell tenniük azokról.
A társjogalkotók fokozatos megközelítést választottak. A tagállamok először a 2032 júniusáig tartó időszakra vonatkozó nemzeti helyreállítási terveket terjesztenék elő, amelyek ugyanakkor stratégiai áttekintést nyújtanának a 2032. június utáni időszakra vonatkozóan. 2032 júniusáig a tagállamok benyújtanák a 2042-ig tartó tízéves időszakra vonatkozó helyreállítási terveket, amelyek stratégiai áttekintést tartalmaznának a 2050-ig tartó időszakra vonatkozóan, majd 2042 júniusáig benyújtanák a 2050-ig fennmaradó időszakra vonatkozó terveket.
A szöveg lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy a terveik kidolgozása során figyelembe vegyék a különféle társadalmi, gazdasági és kulturális követelményeiket, regionális és helyi sajátosságaikat, valamint a népsűrűséget, beleértve a legkülső régiók sajátos helyzetét is.
A helyreállító intézkedések finanszírozása Az ideiglenes megállapodás új rendelkezést vezet be, amely megbízza a Bizottságot azzal, hogy a rendelet hatálybalépése után egy évvel nyújtson be jelentést, amely tartalmazza az uniós szinten rendelkezésre álló pénzügyi források áttekintését, a végrehajtáshoz szükséges finanszírozási igények értékelését, valamint a finanszírozási hiányok feltárására szolgáló elemzést. A jelentésnek adott esetben a megfelelő finanszírozásra vonatkozó javaslatokat is tartalmaznia kell majd, a következő többéves pénzügyi keret (MFF, 2028–2034) sérelme nélkül.
A társjogalkotók megállapodtak továbbá egy olyan rendelkezés bevezetéséről, amely arra ösztönzi a tagállamokat, hogy mozdítsák elő a meglévő magán- és állami rendszerek arra való felhasználását, hogy támogassák a helyreállító intézkedéseket végrehajtó érdekelt feleket, köztük a földkezelőket és a földterületek tulajdonosait, a mezőgazdasági termelőket, az erdészeti szakszemélyzetet és a halászokat. A szöveg azt is egyértelművé teszi, hogy a nemzeti helyreállítási tervek elkészítése nem jelent kötelezettséget arra, hogy az országok e rendelet végrehajtása érdekében a 2021–2027-es időszakra szóló többéves pénzügyi keretben újraprogramozzák a közös agrárpolitikára (KAP) vagy a közös halászati politikára vonatkozó finanszírozást.
Felülvizsgálat és vészfékmechanizmus Az ideiglenes megállapodás értelmében a Bizottságnak 2033-ban kell felülvizsgálnia és értékelnie a rendelet alkalmazását és annak a mezőgazdasági, halászati és erdészeti ágazatra gyakorolt, valamint a szélesebb körű társadalmi-gazdasági hatásait.
A szöveg azt is lehetővé teszi, hogy végrehajtási jogi aktus útján legfeljebb egy évre felfüggesszék a rendelet mezőgazdasági ökoszisztémákra vonatkozó rendelkezéseinek végrehajtását olyan előre nem látható és rendkívüli, az EU által nem befolyásolható események előfordulása esetén, amelyek az EU egész területén súlyos következményekkel járnak az élelmezésbiztonságra nézve.
A következő lépések
Az ideiglenes megállapodást most jóváhagyás céljából benyújtják a tagállamok Tanács (Coreper) keretében ülésező képviselőinek és a Parlament Környezetvédelmi Bizottságának. Jóváhagyás esetén – jogász-nyelvészi ellenőrzést követően – mindkét intézménynek hivatalosan is el kell fogadnia a szöveget, hogy az kihirdetésre kerülhessen az EU Hivatalos Lapjában és hatályba léphessen.
Háttér-információ
Az Európai Bizottság 2022. június 22-én javaslatot tett egy, a természet helyreállításáról szóló jogszabályra a 2030-ig tartó időszakra szóló uniós biodiverzitási stratégia keretében, amely az európai zöld megállapodás részét képezi. Az európai élőhelyek több mint 80%-a nem megfelelő állapotban van. A természet védelmére és megőrzésére irányuló múltbeli erőfeszítések nem tudták megfordítani ezt az aggasztó tendenciát.
A javaslat ezért – most legelső alkalommal – olyan intézkedések elfogadását irányozza elő, amelyek nem csupán a természet védelmét, hanem a helyreállítását is célozzák. A javaslat célja a természet állapotának javítása azáltal, hogy kötelező célokat és kötelezettségeket állapít meg a szárazföldi és tengeri ökoszisztémák széles körére vonatkozóan.
A tagállamoknak hatékony és területalapú helyreállítási intézkedéseket kellene bevezetniük az ökoszisztéma-specifikus célok elérése érdekében. Az intézkedések értékelése érdekében a tagállamoknak nemzeti természet-helyreállítási terveket kell majd kidolgozniuk, szoros együttműködésben a tudományos élet képviselőivel, az érdekelt felekkel és a nyilvánossággal. A javaslat az eredmények mérésére szolgáló biodiverzitási mutatókat is meghatározna.
Az Ökológiai Kutatóközpont evolúcióbiológusai – Szilágyi András, Czárán Tamás és Mauro Santos – Szathmáry Eörs akadémikus vezetésével egy számítógépes modell segítségével kimutatták, hogy meghatározott körülmények között az öregedés elősegítheti az irányító szelekcióra adott választ, vagyis a megváltozott környezeti körülményekhez való evolúciós alkalmazkodást. A vizsgálat eredményeit a BMC Biology című szakfolyóiratban publikálták. Az öregedés tehát nemcsak a természetes szelekció káros „mellékterméke”, hanem előnyös is lehet az élőlények számára. Ezzel a kutatók jelentős előrelépést értek el az öregedés lehetséges magyarázata terén, ami már több mint másfél évszázada az evolúcióbiológia egyik máig nyitott nagy dilemmája.
Az öregedés rejtélye évezredek óta foglalkoztatja az embert, sokan bármit megtennének, hogy megállítsák vagy visszaforgassák a rendszerint a testi funkciók fokozatos leromlásával járó folyamatot. Noha az öregedés az élet természetes velejárója, a biológusok meglehetősen kevéssé értik azt, hogy e folyamat miért alakult ki az evolúció során. Az sem egyértelmű, hogy az öregedés elkerülhetetlen-e, hiszen vannak élőlények, amelyek látszólag semmit sem öregednek, sőt az úgynevezett negatív öregedés (vagyis a fiatalodás) sem ismeretlen a természetben: egyes teknősök életfunkciói például javulnak a korral.
Az Evolúciótudományi Intézet kutatói Szathmáry Eörs akadémikus vezetésével egy korábban felvetett, de mindmáig bizonyítatlan öregedési elmélet helytállóságának bizonyítására törekedtek. Az elmélet azt valószínűsíti, hogy ha megfelelők a feltételek, az öregedés elősegítheti az e folyamatot irányító gének szaporodását.
A hipotézis helyességének vizsgálatára egy általuk kifejlesztett számítógépes modellt használtak. A modell egy olyan algoritmus, amely szimulálni képes az élőlények vagy gének populációinak hosszú távú sorsát a kutatók által beállított feltételek függvényében. Egészen pontosan, e szimulációk segítségével evolúciós forgatókönyveket kell futtatni, és az eredmények nem évmilliókkal később, hanem csupán órák múlva elő is állnak. A modern evolúcióbiológiai kutatások ma már elképzelhetetlenek számítógépes modellezés nélkül.
A kutatás alapvető kérdése egyszerű volt: van-e értelme az öregedésnek? Szolgál-e evolúciós funkciót, vagy tényleg csak az élet keserű és végzetes mellékhatása? „Az öregedésnek akkor lehet evolúciós funkciója, ha szelekció folyik az öregedés érdekében. E szelekció létét igyekeztünk feltárni a kutatásunkban – érvel Szathmáry Eörs. – A klasszikus magyarázatok szerint az öregedés szelekció nélkül is megjelenik a populációkban. Ennek az az oka, hogy az egyedek előbb-utóbb öregedés nélkül is meghalnak – például betegségek vagy balesetek következtében –, így egyre kevésbé hat a populációra a természetes szelekció, és az idős korban káros, vagyis az öregedést okozó gének felhalmozódhatnak. Vagyis az öregedés csak járulékos következménye az evolúciónak, nem az alkalmazkodás érdekében jön létre.”
Az elmúlt évszázad során számos evolúciós elméletet dolgoztak ki, amelyek különféle biológiai mechanizmusok révén magyarázták az elkerülhetetlen, pozitív funkcióval nem rendelkező öregedést. Sokáig ezt szinte tényként kezelték, csakhogy amikor sorozatosan tűntek fel a nem öregedő élőlények, egyre többen kérdőjelezték meg, hogy az öregedés valóban elkerülhetetlen-e, vagy esetleg az élőlénynek előnye is származhat az öregedésből?
„Mára az evolúcióbiológiai közösség elfogadta, hogy a klasszikus, adaptációt nem feltételező öregedéselméletek nem képesek megmagyarázni a természetben tapasztalható összes öregedésmintázatot. Vagyis az öregedés magyarázata nyitott kutatási területté vált – folytatja Szathmáry Eörs. – Az adaptivitást feltételező alternatív elméletek e problémára kínálnak megoldást azzal, hogy az öregedés különböző pozitív következményeit vetik fel. Például elképzelhető, hogy a változó környezetben az idősebb egyedek génjei számára előnyösebb öregedni, majd meghalni, mert ezzel csökkenthetik az alkalmazkodóképesebb utódjaik túlélését és szaporodását hátráltató versengést a populációban.”
Ez azonban csak akkor igaz, ha az egyedek főleg a rokonaikkal vannak körülvéve, mert ellenkező esetben a szexuális szaporodás során a nem öregedő változatok „ellopják” az öregedő populáció egyedeitől a jobb – a megváltozott környezethez jobban illő – géneket, és a számottevő öregedés eltűnik.
A magyar biológusok a modell lefuttatása után azt tapasztalták, hogy az öregedés valóban gyorsíthatja az evolúciót. Ez a változó környezetben azért előnyös, mert a gyorsabb evolúció hamarabb „kikísérletezheti” az új körülményekre leginkább megfelelő jellegzetességeket, és ezzel nagyban elősegíti a gének utódainak túlélését és elterjedését. Vagyis az öregedés ekkor valóban előnyös tulajdonsággá válhat, és így a természetes szelekció az elterjedése irányában hathat.
Szathmáry Eörs evolúcióbiológus, az MTA rendes tagja, az MTA Fenntartható Fejlődés Elnöki Bizottság elnöke. Kutatásai során az élet keletkezésétől kezdve az emberi nyelvkészség kialakulásáig számos evolúciós folyamatot vizsgált és modellezett. John Maynard Smithszel közösen írt könyvét, az Az evolúció nagy lépéseit a modern evolúcióbiológia alapműveként tartják számon.
Közösségi tudományos konferenciát és workshopot szervez 2024. január 18-19-ére az Ökológiai Kutatóközpont. A SEEN (Social Engagement in Ecology Network) konferencia legfontosabb célja, hogy élő kapcsolatot teremtsen a hazai közösségi tudományos projektek, illetve a projekteken dolgozó kutatók között. A konferenciát workshopok követik, ahol lehetőséget teremtünk a részletekbe menő tudományos diskurzusra is. A konferenciának a tatai Öreg-tó Hotel és Rendezvénytér biztosít helyszínt. A konferencia nyelve angol.
Időpont: 2024. január 18-19. Helyszín: Tata Jelentkezésihatáridő: 2023. december 10. vasárnap Jelentkezés és további információk:https://forms.gle/djMRbs91sKHRduwg6
Előadások és workshopok
Az előadások címét és absztraktját a jelentkezési lapon lehet beküldeni. Igyekszünk mindenkinek lehetőséget biztosítani, de túl nagy érdeklődés esetén az fog elsőbbséget élvezni, aki korábban nyújtotta be a jelentkezését. Az előadások időtartamát akkor fogjuk meghatározni, amikor összeállt a tudományos program, de hozzávetőlegesen 15 perces előadásokat tervezünk.
A workshopok témájára is várunk javaslatokat. A konferencia címét (SEEN, azaz Social Engagement in Ecology Network) komolyan gondoljuk. Legfőbb célunk, hogy működésbe lendítsünk egy citizen science kutatói hálózatot, ahol a közös témák és közös célok mentén valódi együttműködések születnek. A workshopokhoz ezért olyan témákat keresünk, amelyek minden citizen science projekt kapcsán potenciálisan relevánsak. Ezek lehetnek stratégiai vagy módszertani kérdések, de akár olyan átfogó tudományos kérdések, amelyek projekteken átívelő együttműködést igényelnek. A beérkező javaslatok közül a szakmai bizottság fogja kiválasztani a végleges workshop-témákat.
Szállás és étkezés
A szállás és étkezés foglalását kérjük, hogy mindenki egyedileg intézze a helyszínnel. Ennek oka, hogy nem áll módunkban regisztrációs díjat szedni, a hotel viszont csak attól fogad el foglalást, aki a fizetést intézi majd.
A konferencia idején a hotelben kizárólag a konferencia résztvevőit fogadják, ezért a foglalást a recepcio@oregtohotel.hu címen lehet leadni december 15-ig, jelezve, hogy a foglalás a konferenciához tartozik. A szállással kapcsolatos további információkat az Öreg-tó Hotel honlapján megtalálják.
A szoba árában benne van a svédasztalos reggeli. Ezen felül svédasztalos ebédet és vacsorát is lehet igényelni 6900 forint/fő/étkezés áron. (Örülnénk, ha a közös étkezéseken is folytathatnánk a diskurzust!) Az étkezéseket a szállással együtt (vagy azonos módon) lehet igényelni a recepcio@oregtohotel.hu címen.
A konferencia szervezői: Garamszegi László Zsolt és Vásárhelyi Zsóka
Szakmai bizottság: Földvári Gábor, Lengyel Attila, Márton Zsuzsanna, Soltész Zoltán, Szabó Beáta, Szabó Éva és Szentiványi Tamara
Ha szívesen alakítanád vadvirágossá a kertedet, de nem tudtad, hogyan kezdj hozzá, neked való ez a lehetőség! Az Ökológiai Kutatóközpont kérés esetén ingyen postáz őshonos vadvirágmagokat. Ehhez pusztán annyit kell tenned, hogy részt veszel a kutatásukban egy kérdőív kitöltésével.
Nem (csak) nyereményjáték
Bár a kitöltők között ajándékcsomagot is kisorsolnak a szervezők, alapvetően nem egy nyereményjátékról van szó. Aki ugyanis kitölti a kérdőívet, és igényel magokat, az biztosan kap.
Őshonos virágokat a kertekbe!
A kezdeményezésnek az a célja, hogy minél többen válasszanak szép, őshonos, kevés gondozást igénylő növényfajokat a kertjükbe. Ezek a gyönyörködtetésen túl ökológiailag is kedvezőek, sok faj számára jelentenek táplálékot, élőhelyet.
A Vadvirágos Kertem projektet a Lendület Vegetáció és Magbank Dinamikai Kutatócsoport (HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont, Ökológiai és Botanikai Intézet) munkatársai működtetik.
„Kutatócsoportunk a gyepi ökoszisztémákat tanulmányozza, főként azok megőrzésének és helyreállításának lehetőségeire fókuszál, magökológiai és tájökológiai megközelítéseket alkalmazva.”
Az őshonos fajok előnyeiről, ökológiai jelentőségéről a honlapTudástár fülealatt tudhatsz meg többet.
búzavirág és mezei pipacs (Fotó: www.vadviragoskertem.hu)
Miről szól a kérdőív?
A projekt az őshonos növények népszerűsítéséről szól, és emellett kutatási célokat is szolgál. A szervezők egy olyan kérdőívet állítottak össze, amelynek segítségével feltérképezik a kitöltők kertgondozási szempontjait, valamint azt, hogy milyen gyepeket tartanak szépnek a résztvevők. Jár rendszeresen sün a kertedben? Miért épp azokat a virágmagokat rendeled, amelyeket megjelöltél? Milyen gyakran és mivel vágod a kerted növényzetét? Hogy állsz a dísznövényekhez? Ilyen kérdésekre számíthatsz.
Milyen magokat lehet rendelni?
5 növényfajt választhatsz ki egy 24 fajt számláló listáról. A növényekről láthatsz képeket a Választható növényfajok fülön, és ugyanitt további információkat is megtudhatsz róluk. A rendelhető fajok a búzavirág, a csörgő kakascímer, az ezüst pimpó, a fehér hamuka, a fehér mécsvirág, a hólyagos habszegfű, a keleti szarkaláb, a kígyóhagyma, a közönséges orbáncfű, a közönséges párlófű, a ligeti zsálya, a lila ökörfarkkóró, a magyar szegfű, a mezei cickafark, a mezei kandilla, a mezei pipacs, a mezei szarkaláb, a mezei tarsóka, a mezei varfű, az osztrák zsálya, a réti imola, a tejoltó galaj, az üstökös gyöngyike és a vajszínű ördögszem.
Ha igényelnél vadvirágmagokat és részt vennél a kutatásban, ezt ide kattintva tudod megtenni. A magok egy részt a VadVirág Világtól származik, tőlük nagyobb tételben is lehet őshonos fajokból álló magkeveréket vásárolni.
Amikor a biodiverzitás szóba kerül, akkor általában apokaliptikus víziók követik, például a méhek eltűnésével járó globális élelmiszerválság vagy a pusztuló korallvilág. De mit érzékelünk abból, amikor kihal egy faj? Milyen hatása lehet az akkugyárak elterjedésének a hazai biodiverzitásra? Mitől különleges a Kárpát-medence élővilága?
A G7 új podcastsorozatában, a Mentés máskéntben a körülöttünk lévő, folyamatosan változó világ támasztotta kihívásokat nézzük meg közelebbről.
Első adásunk vendége Báldi András, az MTA levelező tagja, csoportvezető, kutatóprofesszor, akivel a hazai biodiverzitás átalakulásáról beszélgetünk.
Az elmúlt 20 év alapján nagyon jól látszik, hogy azok a madarak, amelyek a mezőgazdasági területekhez kötődnek, ott az állomány 30-40-50 százaléka is eltűnt az elmúlt 20 évben, mezei pacsirták, fecskék és a többiek.
Báldi András szerint a rendszerváltáskor mindenki megkönnyebbült, hogy a szocializmus műtrágyában úszó mezőgazdasági lázálmait felváltatja majd egy élhetőbb termelési mód – a kezdeti években látványos eredmények születtek, a madárállományok mérete növekedésnek indult, de egy ponton a profitorientáltság közbeszólt.
Báldi szerint az agrártámogatási rendszer sajátosságai miatt a korábban meglevő mezsgyék, útszegélyek, csatornaszegélyek, fasorok eltűntek, mert a gazdák területalapon kapják a támogatást, így nem voltak motiváltak abban, hogy megtartsanak olyan területeket, amelyek nincsenek bevonva a művelésbe, cserébe viszont otthont adhatnának különböző fajoknak.
„Most az egyik fő biodiverzitást növelő lehetőség az, hogy mezsgyéket hozunk létre, azaz vadvirágos sávokat. Egy ilyen kísérletet mi is csinálunk a Kiskunságban, nagyobb vadvirágos parcellákat hozunk létre a szántóföldek helyén. Vadvirágokat ültetünk oda, és egyszerűen hihetetlen mennyiségben rezsegnek rajta méhek, lepkék, zengő legyek, mindenféle más beporzók, és mostanra kezdik az agronómusaink is megszeretni, mert nyulak, meg őzek, meg az úgymond vadászható kis állatfajok egyre nagyobb számban települnek meg.”
A podcastepizódban még szó lesz:
• Mennyire különleges, különlegesnek mondható-e egyáltalán a Kárpát-medence, illetve Magyarország biodiverzitása?
• Visszafordítható-e a biodiverzitás hanyatlása?
• Hogyan érinti a biodiverzitást a különböző nagy gyárak megjelenése?
• Klímaszorong-e egy kutató?
A hazai és nemzetközi tudományos életben mindig is fontos szerepet töltöttek be a vizeink „apróságaival” foglalkozó magyar szakemberek. Munkájuk szerves részét képezték a rendszeres Algológiai Találkozók és Továbbképzések szervezése és lebonyolítása, melyet 1990-ben Magyar Algológiai Társaság (MAT) emelt szervezeti keretek közé. Az 1990-2011 között működő Magyar Algológiai Társaság 2011-es megszűnésével hatalmas űr keletkezett a magyar algológus szakmai életben. Ennek enyhítésére jött létre 2012-ben az Algológus Fórum, mely azóta évi rendszerességgel – 2012 és 2015 között évi két alkalommal – szervezi meg az ingyenesen látogatható Algológiai Találkozót és Továbbképzést (ATT).
Találkozóink szakmai programja lehetőséget biztosít, hogy a tudományos eredményeket megismertessük a gyakorlatban dolgozó, azt majdan használó szakemberekkel; a gyakorlati munkát végző kollégák tapasztalataikkal, eredményeikkel segítsék az elméleti tudományos munkát; valamint a fiatalabb kollégák, egyetemi és főiskolai hallgatók is bemutassák munkáikat. Az egynapos (kivéve 2014. tavasza) Találkozók alkalmával hazai szakemberek és/vagy fiatal kutatók, hallgatók, kollégák eddig 75 szakmai előadást tartottak aktuális elméleti és gyakorlati problémákat bemutató témákban. Az idei Algológiai Találkozóra és Továbbképzésre 2023. november 8-9. közt kerül sor Debrecenben.
A Találkozó szervezői és támogatói:
B-Béres Viktória, T-Krasznai Enikő, Abonyi András (Ökológiai Kutatóközpont, Algológus Fórum),
Stenger-Kovács Csilla (Pannon Egyetem, Algológus Fórum),
Bácsi István (Debreceni Egyetem, Algológus Fórum),
Török Péter (Debreceni Egyetem),
Veszprémi Akadémiai Bizottság,
Debreceni Akadémiai Bizottság Ökológiai Munkabizottság,
NKFIH KKP144068 (vezető kutató: Török Péter).
Szeptember 14-15 között Budapesten került megrendezésre a nemzetközi Honest Signalling from Microbes to Humans konferencia, melynek témája az őszinte kommunikáció kialakulása és fenntartása volt, bakteriális, állati és emberi közösségekben. A konferencia otthonául a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont szolgált, a szervezők Számadó Szabolcs (TTK), Sarah Zala (KLI, Bécs), Zachar István (ETI-ÖK) és Takács Károly (TTK) voltak.
A konferencia célja a különböző tudományterületek elméleteinek és eredményeinek integrálása volt, és hogy egy új, területeken átívelő alapot teremtsen az őszinte kommunikáció magyarázatára.
A társadalomtudományok és a biológia évtizedek óta párhuzamosan, egymástól függetlenül haladó kutatásai ritkán érnek össze. Ennek megfelelően biológiától a közgazdaságtanon át a szociológiáig különböző területek szakértői vettek részt a konferencián, hogy elősegítsék az őszinte jelzések proximális mechanizmusainak és evolúciós funkcióinak megértését. A találkozó lehetőséget biztosított arra, hogy e távoli tudományterületek művelői megismerjék egymás eredményeit és párbeszéd alakuljon ki közöttük. A hosszú távú cél a további együttműködések, disszemináció, közös pályázatok és egy nagyobb volumenű nemzetközi konferencia megtervezése volt.
Évszázadok óta érdekli a tudósokat, hogy az emberek (és más fajok) miért kommunikálnak őszintén – különösen annak fényében, hogy a megtévesztés természetes emberi és állati stratégia. Bár a kommunikáció nélkülözhetetlen a társadalmak szerveződéséhez, a legtöbb esetben az egyedek érdekellentétben vannak. Eltérő célok esetén az őszinteség nem feltétlenül a legjobb adaptív válasz. Érdemes lehet megtévesztő szignált adni (csalni) rövid távú előnyökért. Őszinteség híján e jelzések elvesztik funkciójukat, ami végül a kommunikáció összeomlásához vezet. Hogyan képes mégis a természetes szelekció fenntartani az őszinteséget? A Zahavi féle Hátrány elv az őszinteséget a szignálok pazarló költségével magyarázza. Azonban kísérletek és modellek is igazolják, hogy az őszinte jelzéseknek nem szükségszerűen költségesek. Fontos tehát olyan evolúciós magyarázatot adni az őszinte szignálok kialakulására, mely konzisztens a megfigyeléseinkkel. Ez időszerű is, mivel az emberiség számára a modern médián keresztüli tömeges félretájékoztatás egyre nagyobb problémát jelent, ami várhatóan fokozódni fog a mesterséges intelligencia térnyerésével.
Keynote előadók: Dustin J. Penn (KLI, Bécs), Martin Lang (Masaryk University), Lutz Fromhage (University of Jyväskylä), Valerio Capraro (University of Milan-Bicocca).
Úgy tűnik, a 2021-ben kialakított fővárosi méhlegelők beváltják a hozzájuk fűzött reményeket. A monitoringvizsgálatok azt mutatják, hogy nemcsak virágokból, de az azokat látogató beporzókból is több van a vadvirágos réteken, mint a rendszeresen kaszált gyepeken.
A Vadvirágos Budapest program összesen 30,4 hektár területet érint, ami a 6 millió négyzetméter intenzíven fenntartott fővárosi gyepnek csupán 4,5%-át jelenti. Az idei évben az eddigi közparkok és közlekedési utak menti zöldsávok mellett egyes patakpartokon is találkozhatunk vadvirágos rétekkel, ugyanis a Fővárosi Csatornázási Művek is csatlakozott a programhoz.
Mik is azok a méhlegelők, és miért van szükség rájuk?
A legtöbben, ha beporzókról esik szó, a háziméhekre gondolnak. Valójában azonban a háziméh csak egyetlen faj, míg hazánkban több száz vadméh, zengőlégy, lepke, darázs, bogár szintén virágokból táplálkozik, így szükségük van a virágokban gazdag tájra, méhlegelőkre.
„Városi méhlegelőnek az olyan, emberi környezetben kialakított, a beporzó rovarokat segítő beavatkozásokat hívjuk, ahol valamilyen zöldterület kezelésbeli változtatásával megpróbáljuk elérni, hogy több, a beporzó rovaroknak táplálékot nyújtó virág legyen jelen egy-egy területen. Ilyen lehet például a zöldterületek ritkább kaszálása, ami engedi felnőni és virágot hozni a növényeket, vagy különféle magkeverékek vetése.”
A Tabán hatalmas füves területének egy kis szegletében is kialakítottak egy méhlegelőt, ahol a júliusi hőhullám után is tartották magukat a cickafarkok. (Fotó: Tóth Judit)
És hogy miért is van ezekre szükség, azon túl, hogy egy virágzó rét szép?
Elsősorban a beporzók miatt, ugyanis ezek a rovarok egyre nagyobb bajban vannak. Európában a méh- és lepkefajok 9%-a veszélyeztetett, a méhfajok 37%-a, a lepkefajok 31%-a csökkenő tendenciát mutat. A poszméhek 30%-a veszélyeztetett, és 4 faj kihalt Közép-Európában az elmúlt szűk 140 évben.
(Fotó: Szigeti Viktor – Ökológiai Kutatóközpont)
Ha folyamatosan rövidre vágjuk a füvet, lehet, hogy szép, egyenletes gyepünk lesz, így viszont megakadályozzuk, hogy az ott lévő kétszikű növények virágozzanak.
Ezzel pedig azoktól a táplálékforrásoktól fosztjuk meg a beporzókat, amelyekre szükségük lenne.
Egy ilyen méhlegelő nemcsak a táplálék, de a mikroklíma, a fészkelőhely szempontjából is előnyös lehet a rovarok és más állatcsoportok számára is, például a városi madarak sokkal több rovar- és magtáplálékot találnak ezeken a méhlegelőkön. És a méhlegelőknek még akkor is lehet szerepük, amikor úgy tűnik, már minden elszáradt és kiégett. A magas kórók üreges szára például kiváló peterakó hely az üregekben fészkelő méhfajok számára.
Több a virág, több a beporzó
A 2022-es év monitoringja során kétféle méhlegelőt vizsgáltak. Egyrészt ritkábban kaszált területeket (a Vadvirágos Budapest méhlegelői mellett, Veszprémben is), másrészt olyan területeket is bevontak a vizsgálatba, amelyeket vadvirágok magkeverékével vetettek be a Hegyvidéki Önkormányzat projektjének keretében.
Vadvirágos rét Petőfi híd budai hídfőjénél. (Fotó: Magócsi Márton – MTSZ)
A monitorozást egy évben ötször – áprilistól augusztusig végzik. A méhlegelőket hasonló méretű és adottságú kontrollterületekkel hasonlítják össze a beporzó rovarok és a virágkínálat szempontjából. „A 2022-es eredményeket kielemezve az látszik, hogy ezeken a méhlegelő területeken több a virág, és több a beporzó is, mind mennyiségben, mind fajszámban.
Azt mondhatjuk, hogy 2022-re megközelítőleg kétszer annyi beporzó volt a méhlegelőkön, mint a hagyományosan fenntartott területeken.
Azonban a tavalyi aszály rányomta a bélyegét az eredményekre, és nemcsak a tavalyiakra, de még az ideiekre is” – mondja Szigeti Viktor.
Budapesten mindenhol táblák jelzik a méhlegelőket, de ezekkel a táblákkal egyre több vidéki városban is találkozhatunk. (Fotó: Agócs Judit)
A ritkán kaszált, illetve a magvetéses területek között kimutatható volt egy lényeges különbség. „Míg a ritkán kaszált területek tavasz végén, nyár elején virágoznak tömegesen, addig a vetett területeket úgy alakították ki, hogy július végétől szeptember elejéig virágoznak igazán, így ezekben a foltokban akkor van sok táplálék, amikor egyébként máshol hiány van.”
Kaszálás: hányszor, mikor, hogyan?
A Vadvirágos Program keretében a fővárosban a rétek kaszálását egy alkalommal tervezik, de ez többnyire rugalmasan alakul, erősen függ az időjárástól, vagy épp a nemkívánatos lágyszárúak megjelenésétől. „A kaszálást nyár végén kezdik az elsőként leszáradó vadvirágos felületekkel, majd sorban haladnak a többi területtel, legutoljára hagyva a még értékes, akár másodvirágzású fajokat tartalmazó felületeket. Ezek kaszálására szeptember végén, október legelején kerül sor” – olvashatjuk a program oldalán.
Vadvirágos rét a Kopaszi-gátnál (Fotó: Magócsi Márton – MTSZ)
Ennek lényege, hogy egy nagyobb zöldterületet több részletre osztanak, és nem egyszerre kaszálják le azokat.
„Így mindig maradhatna olyan terület, ahol a beporzók és más rovarok táplálkozni tudnak, és magas, virágzó növényzetet találnak. Ezt a módszert még nem igazán alkalmazzák városokban, de természetvédelmi területeken már igen, és ott beválik.”
A lepkéknek van a legnehezebb dolga a városban
A monitoring során beporzó rovarok nagyobb csoportjait jegyzik fel, nem konkrét fajokat, hogy egységes legyen a mintavétel. Már ez a viszonylag egyszerűbb mintavételi módszer is megmutatja, hogy egy méhlegelőn több-e beporzó, és hasznos-e a program vagy sem. A vizsgálatokban egyetemisták is közreműködnek, illetve később szeretnék a lakosságot is bevonni, ezért is fontos az, hogy egy egyszerűbb, általánosan használható metódust fejlesszenek ki.
(Fotó: Szigeti Viktor – Ökológiai Kutatóközpont)
„Idén az őshonos magkeverékekkel felülvetett méhlegelőkön elkezdtünk egy olyan mintavételezést méhekre, lepkékre és zengőlegyekre, ahol fajra is határozzuk őket” – mondja Szigeti Viktor. „Ennek során találtunk egy nagyon apró méretű méhfajt (Nomada thersites), ami ugyan egész Eurázsiában előfordul, de csak rendkívül kevés megfigyelés, adat van róla. Ez a faj ritka és annyira kicsi, hogy nem nagyon kerül be a mintákba, itthon sem volt még múzeumi példánya.”
Különleges, hogy egy ilyen faj előkerült, ráadásul épp városi környezetben.
A városi méhlegelőkön egyébként a generalista rovarok vannak inkább jelen, melyeknek nincsenek speciális igényeik. „A városokban a lepkéknek nehezebb a helyzetük, mert esetükben a hernyónak is szüksége van tápnövényre, ráadásul nagyon sokszor specialisták, vagyis egy-két növényfajjal táplálkoznak, és emellett pedig a felnőtt egyedeknek is szüksége van nektárforrásra. Az, hogy a relatív kis méretű és intenzíven kezelt zöld területeken mindez egyszerre meglegyen, elég ritka, ezért tud csak néhány lepkefaj a városokban fennmaradni. Méheknél és zengőlegyeknél is hasonló lehet a helyzet, ha van egy kicsit speciálisabb élőhelyi igény, akkor az limitálhatja, az adott faj megmaradását.”
Tavasztól a lakosság is bekapcsolódhat
Az Ökológiai Kutatóközpont a Debreceni Egyetemmel közösen indította el a Pollinátor monitoring programot. Ennek a citizen science projektnek a lényege, hogy szeretnék a lakosságot is bevonni a városi beporzók monitoringjába, hisz minél több adat áll a kutatók rendelkezésére, annál pontosabb következtetéseket tudnak levonni.
Az oldal egyelőre még tesztüzemben működik, de folyamatosan fejlesztik a mintavételi módszert, valamint a közeljövőben mobilapplikációval is szeretnék hatékonyabbá tenni az adatgyűjtést. Így a kutatók remélik, hogy tavasszal már teljes gőzzel működhet a program.
Szeptember 12-15 között Budapest adott otthont az elsőként megrendezett Central and Eastern Europe Symposium on Microbial Ecology (CEESME) konferenciának, amelynek összesen 117 résztvevője volt 17 különböző országból.
A rendezvény célja a tudományos párbeszéd és együttműködések elősegítése volt a közép- és kelet-európai, nyugat-ázsiai térségben dolgozó kutatók között. A konferencia a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) székházában került megrendezésre, és a lebonyolításban főszervezőként az ÖK Vízi Ökológiai Intézet Mikrobiális Ökológiai Kutatócsoportjának munkatársai vettek részt. A konferencia a környezeti mikrobiológia különböző területeit ölelte fel, mint a szárazföldi és vízi rendszerek működése, kapcsolatok mikrobák és más élőlények között és alkalmazott kutatások, a mikrovilág széles spektrumát átfogva a baktériumoktól a gombákig és egysejtű eukariótákig. Az esemény lehetőséget adott arra, hogy a fiatal kutatók bemutathassák munkáikat, és egy karrier tanácsadási workshop alkalmával a kapcsolatépítéssel, a tudománykommunikációval és az eredmények közlésével kapcsolatos ismereteiket bővíthessék.
Zárásként a résztvevők különböző túrákon vehettek részt, amelyek során megismerhették a pusztai élőhelyek mikrobiális vonatkozásait és a budai termálkarszt rendszer extrém mikrobaközösségeit. A konferencia fő szponzorra és védnöke az International Society for Microbial Ecology (ISME) volt, az esemény a Magyar Tudományos Akadémia, az Ökológiai Kutatóközpont, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, valamint ipari partnerek és cégek támogatásával valósult meg.
Egy nemzetközi kutatócsoport új elméleti keretet fejlesztett ki annak megértéséhez, hogyan jelenik meg a természetben az evolúció és a komplexitás. Ez az „Összeállításelméletről” (Assembly Theory) szóló új munka a Nature-ben jelent meg október 4-én.
Amint azt Czégel Dániel, a cikk társszerzője, az Arizonai Állami Egyetem és az Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézetének munkatársa kifejtette: a fizikának, a kémiának, a biológiának mind megvan a saját nyelve, de ezek szinte teljesen érthetetlenek egymás számára, mintha a Bábel utáni napokban lennénk. Ez nagyon megnehezíti a köztük lévő átmenet tanulmányozását. Valami olyasmire van szükségünk, mint a középkori kikötővárosok lingua francája, hogy áthidaljuk a kultúrákat és a nyelveket.
De a lingua francák gyakran új, önálló nyelvek kiindulópontjai. Az összeállításelmélet nem fizika, kémia, vagy biológia, hanem egy új matematikai nyelv, amely történetfüggő rendszereket ír le, amelyekben a jelenlegi formák létezését erősen meghatározzák a múltban létezők, mint például a biológiai vagy technológiai evolúció termékei. Kiderült, hogy az ilyen összetett objektumok koordinátarendszere nem olyan, mint a fizika koordinátarendszere, hanem inkább egy kombinatorika és rekurzivitás által meghatározott tér. A legkülönösebb talán az, hogy egy objektum nem egy pont, hanem egy ok-okozati lánc, a tárgy keletkezésének története. Ráadásul nem a valódi története, hanem egy kitalált történet, akár egy eredetmítosz, amely azonban matematikailag meghatározott az „összeállítási univerzum” szabályai szerint.
Ha az objektumokat saját eredettörténetükként kezeljük, beszélni tudunk az összes objektum történetének szövevényes hálójáról, és tudunk mérni olyan mennyiségeket, mint a szelekció mértéke és a történetfüggőség, amely a megfigyelt objektumok létezését okozta. Kicsit olyan, mint a kvantumfizika részecske-hullám kettőssége összetett objektumok esetében: néha jobb őket háromdimenziós struktúráknak, néha pedig egymással összefüggő keletkezéstörténetnek tekinteni. Ennek a koordináta-rendszernek a nyelvét kell beszélnünk, ha feltételezzük, hogy az élet, amelyet a laboratóriumban szeretnénk létrehozni, vagy az élet a világegyetem más részein kémiailag különbözik miénktől.”
Alig több mint 20 év alatt ötödére csökkent a fenyvesek területe Magyarországon, a korábbi 2400 négyzetkilométer ma már 500-nál is kevesebb. Eközben a hazai erdőállomány összességében gyarapodott. Vajon mi áll a fenyőerdők gyors visszaszorulásának hátterében? Vajon más fafajok is veszélyben vannak?
Amikor veszélyeztetett fajokra gondolunk, elsősorban emlősökre vagy madarakra gondolunk, nem pedig fákra. Holott a Botanic Gardens Conservation International (BGCI) jelentése szerint nagyjából kétszer annyi fafajt fenyeget a kihalás, mint amennyi madarat, emlőst, kétéltűt és hüllőt együttvéve. Annak ellenére, hogy a nálunk honos, illetve telepített fenyők talán még nem esnek ebbe a kategóriába, reális veszély, hogy hazánk területéről ezek is hamarosan eltűnnek.
Miért tűnnek el a fenyők?
Magyarországon az egyetlen valóban őshonosnak tekinthető fenyőfaj az erdeifenyő (Pinus sylvestris). Vadon főként a nyugati országrészben található meg nagyobb területen, míg az ország más részein elsősorban telepített állományt találunk. Az erdeifenyőn kívül hazánkban fellelhető más fenyőfajokat máshonnan telepítették be.
Ahogy az Index egyik cikkében olvashatjuk, a régi Magyarország jelentős területét borították fenyvesek, azonban a trianoni határnak már csak a szegélyein, elegyfaként találunk fenyőket, leginkább az Őrségben.
A lucfenyők napjai sajnos meg vannak számlálva. Fotó: Shutterstock
Trianon után jelentős mennyiségben telepítettek be például luc- és vörösfenyőt, de legnagyobb területet ma a mediterrán vidékekről származó feketefenyő foglal el. Az egyre melegebbé és szárazabbá váló hazai viszonyok azonban nem kedveznek az említett fajoknak. A legtöbb szakember szerint a lucfenyők napjai meg vannak számlálva, 20 éven belül egy-egy foltot leszámítva eltűnhetnek az országból.
A klímaváltozás és hatásai a fenyőkre
A jóval hűvösebb és nedvesebb éghajlathoz szokott lucfenyőt évek óta klímastressz éri. Nemcsak a túlságosan meleg időjárás és a gyakori hőhullám ront a helyzetén, hanem a szárazság is, hiszen a lucfenyő eredetileg a helyvidékek hűvösebb, nedvesebb klímájához szokott. A vízhiány miatt a fák kevesebb gyantát termelnek, ez pedig gyengíti a kártevőkkel szembeni ellenálló képességüket.
A fenyők legjelentősebb kártevője a szúbogár. Ennek káros hatását fokozza, hogy a telepített fenyvesek jórészt monokultúrás erdők. Egy diverzebb erdőben – ahol legalább 5–6 fafaj él – a kártevők dolga is nehezebb, a fák védettebbek.
A bogarak lárvája először a kevéssé ellenálló lucokat támadja meg, járatokat váj beléjük, de olyan mennyiségben, hogy a fák állva összedőlnek – mondta egy interjúban Ódor Péter, az Ökológiai Kutatóközpont erdőökológusa.
A feketefenyőket nem rovar, hanem egy gombafaj pusztítja, amelyet az aszályos évek felerősítenek. A gombás feketefenyő vörös színt ölt, úgynevezett tűvörösödés tapasztalható. Igaz, hogy az elmúlt bő másfél évszázadban – főleg a Balaton környékén – megszokott a feketefenyő-erdők látványa, eltűnésük nem kimondottan baj, ittlétük pedig nem volt hiábavaló. Ahogy ez a WWF egyik bejegyzésében áll, a fák az évszázados legeltetés miatt kopárrá váló hegyoldalakon újra termőtalajt tudtak képezni, amelyen – a fenyők eltűnése után – lehetővé válik honos lombos fajok megtelepedése.
A feketefenyő ma még szokványos látvány az ország több területén.
Jelenleg még az ország erdőterületének közel egytizedén élnek fenyők. Az, hogy ezek nagy része eltűnik hazánkból, főként kulturális és gazdasági veszteségnek tekinthető. Ökológiai értelemben az ország erdői nemigen válnak szegényebbé.
Van, ahol sokkal nagyobb a baj
A klímaváltozás okozta hatások sokkal nagyobb problémát jelentenek az olyan országokban, amelyek éghajlata korábban hűvösebb volt hazánkénál. Németországban például az erdők negyedét fenyők alkotják, míg Ausztriában az erdők 51%-a lucfenyőerdő. Amíg akad fenyő, érdemes tavasszal a fenyőrügyet felhasználni. Többek között remek szörpök alapanyaga lehet.
A legnagyobb baj jelenleg Németországban van, ahol az elpusztult fák eltakarításának és az újraerdősítésnek a költsége több milliárd eurós tétel. Közben nagy ütemben vágják ki a még egészséges állományokat, hogy legalább gazdaságilag mentsék azt, ami még menthető. A kártevők tevékenysége nyomán ugyanis a fa nemcsak elpusztul, de gazdaságilag értéktelenné is válik.
Átrendeződnek a magyarországi erdők
Klímájuk alapján négy osztályba soroljuk hazai erdőinket: bükkös, gyertyános–tölgyes, cseres–kocsánytalan tölgyes és erdős sztyepp. Míg a bükkös inkább csapadékos és párás, elsősorban hegy- és dombvidékeken jellemző osztály, addig az erdős sztyepp már igen száraz, nem jellemzik összefüggő erdőségek, így tipikusnak mondható fafajok sem.
Idővel az őszi bükkös látványától is el kell köszönnünk.
Az említett zónák azonban egyre jobban eltolódnak, és már most látni, hogy némileg átalakulnak a klímaosztályok. A szakemberek szerint legkésőbb az évszázad végére a bükk lényegében eltűnik hazánkból, a bükkerdők helyét a gyertyánosok, tölgyesek veszik át. Ezzel párhuzamosan az erdős sztyepp egyre nagyobb szeletet hasít majd ki magának, és megjelenik egy új osztály is, a sztyepp. Mátyás Csaba akadémikus, a Soproni Egyetem professzora egy korábbi interjúban így fogalmazott:
Ötven éve még négy zónával számoltak, de itt van a nyakunkon egy ötödik is: a sztyepp vagyis a pusztaság. Ez azt jelenti, hogy kevés esély van arra, hogy erdő maradjon a területen.
Egyre több lesz a száraz pusztaság
Az előrejelzések szerint 30 év múlva az ország területének legalább 11%-a pusztaság lehet, alapvetően a Duna-Tisza köze déli és az Alföld nyugati részén. Ezeken a területeken az erdők drasztikus mértékben megfogyatkoznak, legfeljebb bozótok és cserjék élhetnek meg.
Ez azért is nagy probléma, mert az erdők elvesztése nagyban felerősítheti a klímaváltozás hatásait. Ez nem pusztán kevesebb szén-dioxid megkötését jelenti, hanem azt, hogy eltűnik majd az erdők klímakiegyenlítő hatása. A fák ugyanis képesek lokálisan moderálni az időjárás szélsőségeit, például hűtik és nedvesítik környezetüket.
A helyzet azért nem reménytelen
A szakemberek szerint jó módszer lehet a klímaváltozás hatásainak mérséklésére őshonos fafajú erdők mesterséges telepítése. Tanulva az idegenhonos fenyvesek sorsából, tévedés lenne szárazságtűrő, de nálunk nem őshonos fajokat betelepíteni. Sokkal kézenfekvőbb megoldás lehet az erdők változatosságának, diverzitásának növelése.
Ez már csak azért is fontos, mert jelenleg igen jellemzőek a nagy, akár több tíz hektáros kiterjedésű, azonos korú és fajú erdők, melyek jobban ki vannak téve az extrém hatásoknak és az invazív kártevőknek. Az erdők diverzitását célzó beavatkozások fokozatosan, évtizedek alatt hozhatják meg eredményüket. Ha viszont nem kezdünk el ebbe az irányba haladni, később sokkal nagyobb problémákkal nézhetünk szembe.
Az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetben működő Biodiverzitás és Metaközösség-ökológia Kutatócsoport legfőképpen az emberi tevékenység természetes élőhelyekre gyakorolt hatását kutatja, hiszen e vizsgálatok természetvédelmi jelentősége felbecsülhetetlen. David Cunillera-Montcusí ökológus, európai és uruguayi kutatásai után most csatlakozott a kutatócsoporthoz, hogy az Európai Unió Marie Skłodowska-Curie programja támogatásával azt vizsgálja, hogy a vizes élőhelyek feldarabolódása hogyan hat az élővilág sokféleségére.
Az éghajlatváltozás, illetve az ember természetpusztítása hatására szerte a világon sérülnek az élőhelyhálózatok: az életközösségek által lakott (és lakható) helyszínek fogyatkoznak, sok helyütt teljesen eltűnnek, egyre töredezettebbé válnak, ez pedig drasztikus hatással van a biodiverzitásra. A vizes élőhelyek pedig talán még nagyobb veszélyben vannak. Arról azonban keveset tudunk, hogy pontosan hogyan zajlik az életközösségek leromlása az élőhelyek közötti kapcsolatok, illetve az élő és élettelen körülmények (például az édesvizek sótartalmának emelkedése) hatására. Ezt fogja kísérletes és modellvizsgálatok segítségével kutatni David Cunillera-Montcusí.
David Cunillera-Montcusí
„Az eddigi kutatásaimban főként édesvízi ökoszisztémákkal foglalkoztam, és azt vizsgáltam bennük, hogy az emberi tevékenység milyen módon zavarja meg a működésüket, illetve, hogy a tájléptékű jellegzetességek hogyan befolyásolják az ökoszisztémák zavarással szembeni ellenálló képességét – mondja az ökológus, aki korábban a Barcelonai Egyetemen dolgozott, és már számos tanulmányban kooperált magyar kutatókkal. – A doktori munkám során például azt vizsgáltam, hogy a sűrűn elhelyezkedő és egymással összekötött tavacskák hogyan segítik a természet regenerációját az erdőtüzek után.”
Cunillera-Montcusí az utóbbi években főként az édesvízi élőhelyek sótartalmának emelkedését (az úgynevezett „édesvízi sósodási szindrómát”) kutatta, ami sok helyütt az emberi zavarás jele, egyúttal a diverzitás csökkenésének fontos oka. A sótartalom növekedése például a mezőgazdasági és ipari tevékenység vagy a bányászat következménye. Természetesen a sósodás a vízi életközösségek minden élőlényére hatással van, hiszen ők alacsonyabb sókoncentrációhoz alkalmazkodtak. Egyes fajok rosszabbul reagálnak e zavarásra, eltűnnek, ez pedig kaszkádszerű folyamatokat indít be az egész közösségben, ami az élőhely leromlásához vagy akár összeomlásához is vezethet. David Cunillera-Montcusí úgy találta, hogy a tájon elszórt tavacskák rendszerének viselkedése jól modellezi a nagyobb természetes vizek emberi zavarásra adott reakcióját.
„Bár eddigi vizsgálataimban főleg kis tavacskákat kutattam, de az általunk feltárt mechanizmusok mindenféle vizes élőhelyen működnek. Azt igyekszünk feltárni, hogy a régiók élőhelyeinek struktúrája és eloszlása hogyan segítheti az életközösségeket, hogy ellenállóbbak legyenek a külső zavarásokkal szemben – folytatja a kutató. – Azt tapasztaltuk, hogy az ellenálló képességhez nem feltétlenül van szükség nagy, összefüggő élőhelyekre. Az is elegendő lehet, ha sok kicsi, de nagyon jól összekötött élőhelyet őrzünk meg. Minél jobban kommunikálnak egymással az élőhelyek, annál kevésbé érinti őket a külső zavarás.”
Az Ökológiai Kutatóközpontban végzett kutatásai egy részében kísérletesen fogja modellezni a különböző sókoncentrációjú és eltérő fragmentáltságú, eltérő mértékben összekapcsolt tavacskákban élő közösségek viselkedését és ellenálló képességüket.
„Az intézetben lévő számos mezokozmoszban (200 literes víztartályokban) fogjuk szimulálni a tavacskákat. Különféle élőlényeket helyezünk beléjük, különböző szintre állítjuk be a sótartalmukat, az elhelyezésükkel pedig befolyásolni tudjuk a többi mezokozmosszal való összeköttetésüket – mondja Cunillera-Montcusí. – Az a célunk, hogy számszerűsítsük e tényezők hatását. Kiderülhet például, hogy a központban lévő, tehát sok más élőhellyel szomszédos mezokozmoszokban élő közösségek nagyobb ellenálló képességgel rendelkeznek a sótartalom emelkedésével szemben.”
A kutatás másik ágaként az ausztriai Fertőzug időszakos szikes tavaiból gyűjtött, több évtizedre visszanyúló adatsorokat elemeznek majd. Összevetik őket a tájról készített műholdfelvételekkel. Ezek révén is arra keresik a választ, hogy a tájléptékű struktúra, az élőhelyek kapcsolódása hogyan hatott a biodiverzitás változására és az ellenálló képességre. A kutató elmondta, hogy a valós természeti életközösségekből származó adatok elemzése, illetve a különböző tényezők hatásának elkülönítése mindig nehezebb annál, mint amikor ők tervezik meg a kísérletet, mégis fontos ez a megközelítés is, hiszen így lehet csak pontosan megérteni a valós ökoszisztémák rendkívül bonyolult működését. Emellett pedig a kutatások részét képezi az elméleti ökológiai modellezés is. E vizsgálatokból kiderülhet, hogy mely területekre, milyen jellegzetességű élőhelyekre kell koncentrálni a természetvédelmi erőfeszítéseket.
„Kiderülhet, hogy a központi szerepet játszó, sok más élőhellyel kapcsolatban álló élőhelyeket kell a legjobban védeni – érvel az ökológus. – Így még ha el is veszítünk bizonyos perifériális élőhelyeket, a diverzitás nagy részét meg tudjuk őrizni. Ez a természetvédelmi beavatkozások optimalizálása miatt fontos.”
Projekt azonosítószám: 101062388
Projekt címe: METAcommunities and tHE ROle of habitat networks in safeguarding against biodiversity loss under
fragmentation and environmental strESs
Projekt rövid címe: Meta-Heroes
Támogató: Európai Kutatási Végrehajtó Ügynökség (REA)
Program: HORIZON TMA MSCA Postdoctoral Fellowships – European Fellowships
Támogatás összege: 141.872,40 EUR
A projekt az Európai Unió finanszírozásával valósul meg. A kifejtett nézetek és vélemények azonban kizárólag a szerző(k) sajátjai, és nem feltétlenül tükrözik az Európai Unió vagy az Európai Kutatási Végrehajtó Ügynökség (REA) véleményét. Sem az Európai Unió, sem a támogatást nyújtó hatóság nem tehető felelőssé értük.
A biológiai sokféleséggel és az ökoszisztéma szolgáltatásokkal foglalkozó kormányközi platform (IPBES) új tanulmánya szerint az emberi tevékenységnek köszönhetően több mint 37 000 idegenhonos faj került be a világ különböző régióiba és élőhelyeire, amely példátlan ütemben növekszik. Közleményük szerint ezek közül több mint 3500 káros, idegenhonos, inváziós faj, amelyek nagymértékben veszélyeztetik a természetet, a természet által az embernek nyújtott szolgáltatásokat és a jó életminőséget. Az idegenhonos inváziós fajok világszerte fenyegetik a természetet, a gazdaságot, az élelmiszerbiztonságot és az egészséget. Globálisan a növény- és állatfajok kihalásának 60%-ban kulcsszerepet játszanak. Éves veszteségek és kiadások mára meghaladják a 423 milliárd dollárt és ez a szám 1970 óta minden évtizedben megnégyszereződik.
Az inváziós fajok vizsgálatára hazánkban is nagy hangsúly fektetnek. Tavaly az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium részeként, az Ökológiai Kutatóközpont vezetésével létrejött az Invázióbiológiai Divízió, amelyek küldetése, hogy távoli szakterületeket átfogva egységes koncepció mentén adjon választ az inváziós fajok által okozott kihívásokra. Az Invázióbiológiai Divízió célja, hogy 16 kutatócsoport együttes munkája révén hozzájáruljon az invázióbiológiai jelenségének megértéséhez, feltárja az inváziók ökológiai, társadalmi és gazdasági következményeit, valamint lehetséges előjelzési és védekezési módokat dolgozzon ki.
Az inváziós idegenhonos fajok, amelyekről gyakran már csak túl későn vesznek tudomást, komoly gondokat okoznak minden régióban és országban. Az IPBES 143 tagállamának képviselői által Bonnban (Németország) jóváhagyott, az inváziós idegenhonos fajokról és azok visszaszorításáról szóló értékelő tanulmány megállapítja, hogy a biológiai sokféleség és az ökoszisztémák drámai változása mellett az inváziós idegenhonos fajok globális költségvonzata 2019-ben meghaladta az évi 423 milliárd dollárt, és az összeg 1970 óta minden évtizedben legalább megnégyszereződött.
2019-ben az IPBES globális értékelő tanulmánya megállapította, hogy az inváziós idegenhonos fajok a biológiai sokféleség csökkenésért felelős öt legfontosabb közvetlen kiváltó ok közé tartoznak. A másik négy a szárazföld és tengerek használatának változása, a fajok közvetlen kitermelése és zsákmányolása, az éghajlatváltozás és a környezetszennyezés. A tanulmány hatására az IPBES megbízást kapott, hogy gyűjtse össze a rendelkezésre álló tényeket és dolgozzon ki szakpolitikai megoldási javaslatokat a biológiai invázió kihívásainak kezelésére. A jelentésen 49 ország 86 szakértője négy és fél évig dolgozott több mint 13.000 forrást, köztük az őslakos népek és a helyi közösségek igen jelentős hozzájárulásait felhasználva. Ezzel ez minden idők legátfogóbb értékelése az inváziós idegenhonos fajokról.
Miközben történelmileg számos fajt szándékosan telepítettek be haszon reményében, az IPBES jelentés megállapítja, hogy a végül az invázióssá váló fajok negatív hatásai óriásiak mind a természetre, mind az emberekre nézve. „Globálisan az inváziós idegenhonos fajok az állatok és növények nyilvántartott kihalásának 60%-ban jelentős szerepet játszottak, és 16 %-ban az egyedüli okozói voltak. Ezen kívül legalább 218 olyan idegenhonos inváziós faj van, amely több mint 1200 faj helyi eltűnésért felelős. Valójában a biológiai inváziók őshonos fajokra gyakorolt hatásainak 85%-a negatív” – mondta Pauchard professzor. Az észak-amerikai hódok (Castor canadensis) és a csendes-óceáni osztrigák (Magallana gigas) például az élőhelyek átalakításával megváltoztatják az ökoszisztémát, ami az őshonos fajokra nézve gyakran súlyos következményekkel jár.
Az inváziós idegenhonos fajoknak az emberek számára nyújtott természeti hozzájárulásokra gyakorolt dokumentált hatások közel 80%-a is negatív – különösen az élelemforrásokban okozott károk révén -, mint például az európai parti rák (Carcinus maenas) hatása a kereskedelmi célú kagylótelepekre Új-Angliában, vagy a karibi hamis kagyló (Mytilopsis sallei) által Indiában a helyi jelentőségű halászott állományokban okozott károk.
Hasonlóképpen, a feljegyzett hatások 80 %-a negatívan befolyásolja az emberek életminőségét – például olyan, az egészséget érintő hatások révén mint a különböző inváziós, idegenhonos szúnyogfajok által terjesztett betegségek, a malária, a Zika és a Nyugat-Nílusi láz. Az idegenhonos, inváziós fajok a megélhetésre is rossz hatással lehetnek, például a Viktória tóban a vízijácint (Pontederia crassipes), a világ legelterjedtebb szárazföldi inváziós fajának térhódítása a tilápia állomány csökkenését okozta, és a halászat hanyatlásához vezetett. A második és a harmadik legelterjedtebb inváziós faj világszerte a közönséges sétányrózsa, és a fekete patkány, amelyeknek az emberre és a természetre gyakorolt hatásai egyaránt mélyrehatóak.
A jelentés szerint a biológiai inváziók hatásainak 34%-át Amerikából, 31%-át Európából és Közép-Ázsiából, 25%-át Ázsiából és a csendes-óceáni térségből, 7%-át pedig Afrikából jelentették. A legtöbb negatív hatásról a szárazföldön (kb. 75%) számoltak be – különösen az erdőkben és a művelt területeken -, és jóval kevesebbet az édesvízi (14%) és tengeri (10%) élőhelyeken. Az inváziós idegenhonos fajok a szigeteken okozzák a legnagyobb károkat, mivel az idegenhonos növények száma már a szigetek több mint 25%-án meghaladja az őshonos növények számát.
„Az inváziós idegenhonos fajok jelentette jövőbeli veszély komoly aggodalomra ad okot” – mondta Roy professzor. „A ma ismert 37 000 idegenhonos faj 37%-át 1970 óta jelentették be – nagyrészt az egyre intenzívebb nemzetközi kereskedelem és emberi utazás miatt. Ha így folytatjuk, előrejelzéseink szerint az idegenhonos fajok száma ugyanígy fog tovább növekedni.”
„Mivel az előrejelzések szerint nagyon sok tényező romlására számítunk, így várható, hogy az idegenhonos inváziós fajok terjedése és hatásaik növekedése is jelentősen fokozódni fog. A gyorsuló globális gazdaság, a szárazföldek és tengerek használatának intenzívebb és egyre kiterjedtebb változása, a demográfiai változásokkal együtt valószínűleg az inváziós idegenhonos fajok számának növekedéséhez vezetnek világszerte. Még új idegenhonos fajok betelepítése nélkül is, a már megtelepedett idegenhonos fajok elterjedése területének növekedése és új régiókban és országokban való megjelenése várható. A klímaváltozás pedig tovább nehezíti a helyzetet. „A jelentés kiemeli, hogy az inváziós idegenhonos fajok és a változások egyéb mozgatórugói közötti kölcsönhatások valószínűleg felerősítik egymást – például az inváziós idegenhonos növények kölcsönhatásba léphetnek az éghajlatváltozással, ami intenzívebb és gyakoribb tüzeket eredményez (mint például a közelmúltban világszerte tapasztalt pusztító erdőtüzek némelyike), ami viszont még több szén-dioxidot juttat a légkörbe.”
Pozitívumként a jelentés kiemeli, hogy a jövőbeni biológiai inváziók, inváziós idegenhonos fajok és azok hatásai hatékony kezeléssel és integráltabb megközelítésekkel megelőzhetők.
A jelentés szerint a megelőzési intézkedések – mint például a biológiai határbiztonság és a szigorúan betartott importellenőrzés – sok esetben beváltak, például a barna marmoros bűzbogár (Halyomorpha halys) terjedésének visszaszorítása terén Ausztrálázsiában elért sikerek. A felkészültség, a korai felismerés és a gyors válasz eredményesnek bizonyult az idegenhonos fajok megtelepedési arányának csökkentésében, és különösen fontos a tengeri és a kapcsolódó vízrendszerek esetében. A jelentés az afrikai, ázsiai és latin-amerikai kistermelőket segítő PlantwisePlus programot jó példaként emeli ki, rámutatva a folyamatos monitoring stratégiák fontosságára az új idegenhonos fajok észlelésében.
Néhány inváziós idegenhonos faj esetében az irtás sikeres és költséghatékony megoldás volt, különösen elszigetelt ökoszisztémákban, kicsi és lassan terjedő populációk esetében, például szigeteken. Francia Polinéziában például a házi patkányt (Rattus rattus) és az üregi nyulat (Oryctolagus cuniculus) sikeresen kiirtották. A tanulmány szerint az idegenhonos növények kiirtása nagyobb kihívás, mivel a magok hosszú ideig szunnyadhatnak a talajban. A szerzők hozzáteszik, hogy a felszámolási programok sikere többek között az érdekelt felek, az őslakosok és a helyi közösségek támogatásától és elkötelezettségétől is függ.
Ha a kiirtás valamilyen okból nem is lehetséges, azért az inváziós idegenhonos fajok gyakran kordában tarthatók – különösen szárazföldi és zárt vízi rendszerekben, valamint akvakultúrában -, például az inváziós idegenhonos „Asian tunicate” (Styela clava) visszaszorítása a kanadai kék-kagyló tényészetekben. A sikeres elkülönítés lehet fizikai, kémiai vagy biológiai – a különböző módszerek alkalmassága és hatékonysága a helyi körülményektől függ. A biológiai védekezés eredményesnek bizonyult az inváziós idegenhonos növények és gerinctelenek ellen, mint például a rozsdagomba (Puccinia spegazzinii) betelepítése a keserű szőlő (Mikania micrantha) elleni védekezéshez az ázsiai-csendes-óceáni térségben. A módszer az ismert esetek több mint 60%-ában sikerrel járt.
„A jelentés egyik legfontosabb üzenete az, hogy az inváziós idegenhonos fajok elleni küzdelemben igenis elérhető nagy előrelépés” – mondta Stoett professzor. „Amire szükség van, az egy országhatárokon és a biológiai biztonság biztosításában érintett ágazatokon – beleértve a kereskedelmet és a szállítmányozást, az emberi és növényi egészséget, a gazdasági fejlődést és még sok mást – túlmutató kontextus-specifikus, integrált megközelítés,. Ez pedig a természet és az emberek számára is igen jelentős előnyökkel járna.” A jelentésben többek között a következő lehetőségeket vizsgálták: ágazatokon és léptékeken átívelő összehangolt szakpolitikák és eljárásrendek, elkötelezettség és források biztosítása, ismeretterjesztés és a lakosság bevonása, például a „check, clean and dry” elnevezésű programhoz hasonló közösségi tudomány (citizen science) programok, nyilvános és kölcsönösen átjárható információs rendszerek, tudáshiányok pótlása (a szerzők több mint 40 olyan területet azonosítottak, ahol további kutatásra van szükség), valamint a széles körű és igazságos kormányzás.
„Az inváziós idegenhonos fajok sürgető problémája, amely folyamatosan növekedve komoly károkat okoz a természet és az emberek számára egyaránt, teszi ezt a jelentést annyira értékessé és időszerűvé” – mondta Dr. Anne Larigauderie, az IPBES ügyvezető titkára. „A világ kormányai tavaly decemberben, az új Kunming-Montreali Globális Biodiverzitás Keretrendszer részeként megállapodtak abban, hogy 2030-ig legalább 50%-kal csökkentik a kiemelt invazív idegenhonos fajok megtelepedését. Ez egy alapvető, ugyanakkor nagyon ambiciózus kötelezettségvállalás. Az IPBES inváziós idegenhonos fajokról szóló jelentése tényeket, eszközöket és megoldási lehetőségeket kínál ahhoz, hogy ez a kötelezettségvállalás könnyebben teljesíthető legyen.”
Sokszor vesszük észre magunkon, de hallunk is példát arra, hogy ha a nők sok időt töltenek együtt, szinkronizálódik a ciklusuk, vagyis körülbelül egy időben menstruálnak. Ez igaz, vagy csak véletlen? Mit mond erről a tudomány? Erről kérdezte dr. Scheuring István evolúcióbiológust, az Evolúciótudományi Intézet munkatársát az egy.hu újságírója.
Valóban létezik az a jelenség, hogy összehangolódik a nők ciklusa, ha sok időt töltenek együtt, vagy ez csak városi legenda?
Ez egy elég érdekes történet. A gyors válaszom az, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint nem hangolódik össze. A hosszabb pedig az, hogy a ’70-es évek elején megjelent egy nagyon színvonalas tudományos folyóiratban, a Nature-ben erről a jelenségről egy cikk. A szerző, Martha McClintock egy kollégiumi hálóban több mint száz, a huszas éveiben járó hölgynek a ciklusát nézve azt a következtetést vonta le az adatok elemzéséből, hogy szinkronizálódik a menstruációs ciklusuk. A kísérletet ezután más körülmények között többször megismételték, és egyre több és több olyan kutatás jelent meg, ami McClintock eredményét nem igazolta. Ráadásul előbb-utóbb az is kiderült, hogy az a módszer, ahogy az összehangolódást korábban kimutatták, nem megfelelő. Tehát a jelen állás szerint:
a nők ciklusa nem szinkronizálódik vagy nagyon gyengén, habár ez a mai napig egy eléggé elterjedt hiedelem.
Valószínűleg azért is tartja magát ez a legenda, mert az említett cikk meglehetősen nagy figyelmet kapott, és talán azért is, mert a laikusok számára is ez egy nagyon izgalmas kérdés.
Az állatvilágban megfigyelhető az összehangolódó menzesz jelensége?
Egy-két fajnál valószínű, hogy létezik, de az az izgalmas, hogy ott is kissé bizonytalanok vagyunk. Például a csimpánzoknál sokáig úgy tűnt, van ilyen, mostanában azonban megint elkezdték vitatni, mert a korábbi adatelemzések nem voltak egészen korrektek. Azt hiszem, hogy norvég patkányfajoknál is gyanús volt az összehangolódás, de végül itt is kérdésessé vált, hogy megfelelő volt-e a módszer, amivel ezt vizsgálták és kimutatták. Tehát nemigen vannak erős bizonyítékok az összehangolódó menzesz jelenségére.
Pedig nőként rengeteg olyan történetet hallottam, amikor két-három nő vagy akár egy sűrűbben összejáró kisebb közösség is állította: szinkronizálódott a ciklusuk.
Emögött valószínűleg az a jelenség állhat, hogy nem egyenlő hosszú mindenkinek a ciklusa, jellemzően 28 és 32 nap között van valahol.
Mivel nem egyenlően hosszúak a periódusok, lesznek olyan időintervallumok, amikor közelít egymáshoz a menzesz időpontja
és egy darabig így is marad, mielőtt szétválna. Aztánt lesznek olyan időszakok, hogy távolodnak egymástól éppen az eltérő hosszúság miatt. Az emberek azonban hajlamosak inkább azt észrevenni, amikor a közeledési fázis van, a távolodási fázist meg figyelmen kívül hagyják. Ez egy tipikusan emberi dolog, hiszen szeretjük látni az összefüggéseket, a törvényszerűséget vagy a mintákat, de ha valami nem illik bele, hajlamosak vagyunk nem tudomásul venni azt.
És mi a helyzet a kisebb faluközösségekkel vagy a törzsekben élő nőkkel? Az ő esetükben is rendszeresen előkerül a jelenség felvetése.
Ezt is vizsgálták kísérletileg pont ezért, mert arra gondoltak, hogy az ilyen faluközösségekben, ahol a nők szorosan együtt élnek, ráadásul akár több generáció is egy fedél alatt lakik, ott majd ki lehet mutatni a szinkronizációt, de végül nem sikerült ott sem bizonyítani. Előbb-utóbb mindig kiderült, hogy hibás volt az a statisztikai elemzés, amelyik révén korábban kimutatták a jelenség létezését. 1997-ben egy kutató összegyűjtötte és megvizsgálta azokat a cikkeket, amelyek azt próbálták igazolni, hogy létezik, és írtak is egy nagyon jó összefoglaló anyagot a hibákról. Pedig a kutatók direkt kerestek olyan életmódú embereket, ahol tartósan együtt éltek szoros közösségben a nők, és ott sem sikerült kimutatni, sőt, a 90-es években amerikai kutatók leszbikus párokat is vizsgáltak, mert azt gondolták, ennél szorosabb kapcsolat nemigen lehet két nő között, és ott sem sikerült kétséget kizáróan kimutatni a ciklusok összehangolódását.
Mi volt ez a sokat emlegetett módszertani hiba?
Az egyik, hogy a legtöbb esetben azt feltételezték, mindenkinek 28 napos a ciklusa hossza. De a hosszúság eltérő, és nincs is kőbe vésve, mindenkinél van egy kis „lötyögés” benne. Ez volt az egyik. McClintock cikkében egy másik módszertani hiba is volt. Amikor megérkeztek a lányok a kollégiumba, azt vette a nulla időpillanatnak, onnan mérte, hogy kinek mettől meddig tart a ciklusa. S mivel 28 napnak vettek egy ciklust, akkor a maximális távolság 14 nap lehet két nő ciklusa között, mert valamelyik irányból mérve az vagy tizennégy nap, vagy annál kevesebb. A kutató azonban az induló távolságot két szakasz között mindig a nagyobb távolságnak vette. Tehát, ha egyik irányból mondjuk 12 nap, és a másik irányból 16 nap a távolság, akkor ő a 16 napot mérte, ami valójában 12 nap volt. Ha két szakaszt egymáshoz elmozdítunk, akkor az egyik irányban mindig kisebb lesz a két végpont közötti távolság, a másik irányból meg nagyobb, a maximális távolság pedig pont a közepén van. Ezt az elég banális hibát sokáig nem vette észre. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy indulásként mindig nagyobb volt a távolság a ciklusok között, mint mondjuk fél év múlva, de a fél évvel későbbi távolság, ahogy később pontos elemzésekkel kimutatták, gyakorlatilag véletlenszerű folyamatok eredménye is lehetett. Tehát az igazi nagy hiba az volt, hogy eleve rossz helyre tette az indulópontokat, mert ahhoz képest csökkent a ciklusok távolsága, de pont oda csökkent, ami véletlenszerűen, minden szinkronizáció nélkül is előállhat.
Lenne evolúciós előnye annak, ha tudna szinronizálódni a nők menstruációs ciklusa?
Igen, evolúcióbiológusként számos érvet tudnék mondani a hasznosságára. Például ha lehetne szinkronizálni azt az időszakot, amikor a nők fogamzóképesek, akkor ezzel jobban el tudnák érni azt, hogy a férfiak vagy a hímek, attól függ, hogy emberről vagy állatról beszélünk, ne kezdjenek el vetélkedni. Ugyanis akkor egy hím egyszerre csak az egy nőstényt tudna megtermékenyíteni, tehát szükségtelen lenne versenyezni. Egy másik előnye pedig az lehetne például, hogy nagy mennyiségű ellenkező nemű egyedet lehet odavonzani egy területre, ha a nőstények egyszerre fogamzóképesek, és egy helyen is vannak. Olyan fajoknál, mint az ember, ez nem működik, de olyan fajoknál, ahol van párosodási időszak, amikor mindenki körülbelül egyszerre fogamzóképes, akkor összegyűlnek egy helyen, és megtalálják a párjukat. Ennek lehetnek biológiai előnyei. Léteznek olyan állatok, amelyek tényleg az évnek csak egy bizonyos időszakában szaporodóképesek, és az körülbelül egy időre esik mindegyik egyednél. Az ember nem ilyen.
Van ehhez hasonló jelenség az embernél?
Egy kicsit ide tartozik, hogy az embernél rejtett ovuláció van. Ez egy párosodási stratégia, ami azért érdekes, mert nagyon sok fajnál épp az ellenkezője létezik, például a páviánoknál mindenki tudja, mikor fogamzóképesek nőstények. Az embernél viszont nem. Ennek az evolúciós oka kétféle lehet. Az egyik elmélet szerint ezzel tudja maga mellett tartani a nő a férfit.
Mivel a férfiak nem tudják, mikor lesz a nő fogamzóképes, érdemes ott maradniuk mellette.
S ha érdemes ott maradni, akkor nagyobb eséllyel ő is az utód biológiai apja, így érdemes több időt és energiát befektetnie általában az utódgondozásba is. Tehát ez egy monogámia felé ható evolúciós hajtóerő, kedvező női stratégia olyan esetben, mint az ember, ahol a gyerek felnevelése nagyon energiaigényes és költséges. De van egy másik elmélet is, miszerint a rejtett ovulációval csökkenteni tudják a nők az egymás közötti versengést. Ha látnák, hogy a másik nő éppen fogamzóképes, akkor a többiek vegzálhatják, főleg akkor, ha a férfiak nagyon vonzónak találják. Ha viszont nem lehet tudni, ki mikor fogamzóképes, akkor ezzel a nők közötti ilyen fajta versengést csökkenteni lehet, vagyis jó stratégia elrejteni ezt, hogy megmenekülhessen valaki a többiek haragjától. Egyébként jelen állás szerint úgy tűnik, ez az utóbbi magyarázat a valószínűbb.
Vagyis az összehangolódó ciklus tényleg csak városi legenda marad…
Igen, bár a kérdéskör nagyon érdekes. A hiedelmet fenntartja, hogy a hétköznapi megfigyelésekben hajlamosak vagyunk az azonosságot, az általunk vélt szabályszerűséget felfedezni, megerősíteni, és könnyen figyelmen kívül hagyjuk, ha nem kapunk megerősítést. Illetve a nők ilyenkor az összetartozás élményét élhetik meg, ezért jellemzőbb, hogy baráti körökről, sportcsapatokról hallunk ilyen történeteket. És mindig azt jegyezzük meg, amikor olyasmi történik, ami számunkra kedvező, vagy amit elvárunk. Olyan ez, mint amikor a zenében két közeli frekvenciájú hang rezeg, és elkezdenek együtt lebegni, s néha közelebb vannak egymáshoz, néha meg távolabb. Ugyanez az effektus működik a ciklusok esetében is.
A jég és hó alkotta sivárság helyett fajgazdagság jellemezte a jégkorszaki Kárpát-medencét, nyaranta virágszőnyeg boríthatta a földet: növényfajaink több mint 80 százaléka itt, helyben élhette túl a mainál sokkal zordabb klímát. Ez pedig azt is jelenti, hogy őshonos fajaink többsége nem 10–12 ezer, hanem több tíz- vagy több százezer, netán millió éve él és fejlődik a Kárpátok gyűrűjében – olvasható egy friss tanulmányban.
Gyapjas mamut, barlangi medve, őstulok, tetőtől talpig vastag prémbe öltözött emberek lándzsákkal vagy akár Sid, a lajhár a Jégkorszak című animációs filmből – ikonikus alakok, amelyek a XXI. században is a közérdeklődés homlokterében tartják az utolsó jégkorszaknak nevezett földtörténeti időszakot. A szereplők mögött pedig mindig ott látható a ritkás növényfoltokkal tarkított jeges, havas táj, könnyen bele tudjuk magunkat képzelni az akkori didergős valóságba. De tényleg ilyen volt a jégkorszak?
Jelen tudásunk alapján a mamutok korában a Kárpát-medence növényvilágát a fajszegénység jellemezte. A hatalmas emlősök a fagyott talajon bandukolva kutattak gyér táplálékuk után, a mostani pompás, ezerarcú vegetáció csak a jégkorszak elmúltával, 10–12 ezer évvel ezelőtt jelent meg a területen. Egy friss magyar kutatás azonban múlt időbe teszi e képet, és azt állítja, hogy a tájainkat fajgazdag élőhelyek alkothatták,
és őshonos növényeink 80 százaléka itt,helyben élhette túl a legutóbbi eljegesedést.
Ez azt jelenti, hogy sokkal ősibb a jelenlétük, mint eddig gondoltuk: több tíz- vagy százezer, netán millió éve élnek és fejlődnek a Kárpátok gyűrűjében.
Fajgazdag rétsztyepp Mongóliában olyan hideg klímán, mint amilyen a Kárpátok magasabb régiójában volt a jégkorszakban (-4 Celsius-fokos éves átlaghőmérséklet). Ebben a völgyalji gyepben számos, hazánkban is előforduló faj van jelen, például a mezei aggófű, a karcsú fényperje, a taréjos búzafű és az őszi vérfű. Fotó: Molnár Ábel Péter
Hipotézisük új kaput nyit a közép-európai ökológiai és vegetációtörténeti kutatások számára, és hogy pontosan miről is van szó, arról a Biological Reviewsban megjelent tanulmány első szerzőjét, Molnár Ábel Péter ökológust, a MATE VTI Természetvédelmi és Tájgazdálkodási Tanszékének kutatóját, valamint egyik szerzőtársát, Dr. Molnár Zsolt ökológust, az Ökológiai Kutatóközpont kutatócsoport-vezetőjét kérdeztük.
Hó, jég és mamut
De mi is az a jégkorszak, amit a „mamutok koraként” emlegetünk? Definíció szerint a kellemes meleg ellenére ma is abban élünk, hiszen geológiai értelemben akkor beszélünk jégkorszakról, ha a bolygó legalább egyik pólusát az év minden napján állandó jég fedi. Ezen belül megkülönböztetünk
glaciálist, mint hidegebb,
és interglaciálist, mint melegebb periódust,
az egyszerűség kedvéért a továbbiakban a hidegebb, glaciálisnak nevezett időszakokra használjuk a köztudatban elterjedt jégkorszak elnevezést. Jelenleg a holocén interglaciálisban vagyunk, történetünk terepe pedig a legutóbbi glaciális, annak is a leghidegebb időszaka, ami 19–26 ezer évvel ezelőtt volt. Ekkor Észak-Európa nagy részét jég borította, az Alpokban pedig hatalmas jégárak (gleccserek) töltötték ki a völgyeket.
Tudjuk, hogy a jégkorszakban a Kárpátok védelmében melegöblözet jött létre, és nemhogy állandó jégpáncélról nem beszélhetünk, de a permafroszt (állandóan fagyott talaj) sem volt jelen a mai Magyarország területének zömén. Akkoriban itt az éves átlaghőmérséklet a mai 9–11 Celsius-fok helyett -3 és +3,5 fok között mozgott, tehát valóban jóval hidegebb volt, mint ma, de nem annyira, mint mondjuk Észak-Európa jéggel borított tájain. A jég, a hó és a mamut alkotta sivár jégkori táj képe inkább a telekre volt jellemző, a nyarak – ami a legtöbb növényfajnak a lényeges időszak – nem voltak „jegesek”, extrém hidegek.
Fotó: MAURICIO ANTÓN / WIKIMEDIA COMMONS / ATTRIBUTION 2.5 GENERIC (CC BY 2.5)Általánosságban ez a kép él bennünk a jégkorszaki tájról.
Sivárság helyett fajgazdagság
A jelenleg uralkodó elmélet szerint a hideg időszak beálltát kevés faj tudta elviselni, hazai növényeink zöme a jégkorszak enyhülésével fokozatosan vette birtokba a Kárpát-medencét déli menedékhelyeiről visszavándorolva.
„A jégkorszaki Kárpát-medencei tájaknak gyepes-erdős növényzete lehetett (mamutsztyepp), amelyekről a közel száz éve folyó kutatások során az a vélekedés alakult ki, hogy a mai őshonos fajoknak legfeljebb a negyede–ötöde fordulhatott elő bennük”
– mondja a 24.hu-nak Molnár Zsolt.
Mindez viszont csupán következtetéseken alapult. Nem megyünk bele az adathiány okainak részleteibe, de azért lássunk néhány, a laikus számára is könnyen értelmezhető példát. Az elmúlt korok vegetációját elsősorban mocsarak, lápok különböző korú üledékrétegeiben lerakódott pollenek elemzésével ismerhetjük meg. Csakhogy ezen képződmények jellemzően fiatalabbak a jégkorszak leghidegebb időszakánál, így meglehetősen kevés vizsgálható helyszín akad a Kárpát-medencében – például a Balaton mindössze 10 ezer éves, tehát a jégkorszak után jött létre.
Másrészt a rovarbeporzású növények nem termelnek annyi virágport, ami kimutatható mennyiségben eljutna ezekbe a vizes élőhelyekbe. Harmadrészt pedig pollenből eleve nehézkes sok faj meghatározása: meg tudjuk állapítani, hogy például perjefélékkel van dolgunk, de azt már nem, hogy ezek egyetlen fajhoz vagy kéttucatnyihoz tartoznak-e. Tehát a klasszikus vegetációtörténeti módszerekkel egy táj fajgazdagsága és az azt alkotó fajok köre nem könnyen vizsgálható.
A kutatás eredményei alapján ilyen lehetett a jégkorszaki táj az Északi-középhegység lábánál, az illusztráción valós fajokat látunk. /Zsoldos Márton illusztrációja/
Nem érdekli őket a hideg
Korábban azt gondolták, hogy a mai őshonos növényeink zöme a Balkánon vagy még délebbre élte túl a jégkorszakot. Elgondolkodtunk azon, hogy számos fajunk ma is rendkívül nehezen terjed, ezek vajon hogyan tudtak »feljönni« a Balkánról a hideg időszak elmúltával?
– veszi át a szót Molnár Ábel Péter.
A kutatóknak volt egy olyan megérzésük, hogy a korábbi elmélet valahogy nem stimmel, ezért olyan helyszínt kerestek, ami a lehető legjobban hasonlít a Kárpát-medence jégkorszaki viszonyaihoz. Így jutottak el az Urál hegység és Mongólia gondosan kiválasztott pontjaira, ahol a „jégkori sivárságra” készülő tudósok hihetetlen fajgazdagságot találtak: rendszeres, hogy egy gyepben száz négyzetméteren 90–100 faj található, mely a hazai gyepekben is rekordmagasnak számít. Kiderült az is, hogy amely fajok nálunk például ártéren, lápokon, rétsztyeppeken élnek, szintén ugyanilyen élőhelyeken találhatók meg a jégkorszakot idéző területeken is.
Az európai vegetáció történetét évtizedeken át döntően a fák pollenjei alapján rekonstruálták a kutatók. Biztosra vehetjük, hogy a jégkorszak leghidegebb időszakában valóban kevés fafaj jellemezte a tájainkat, főleg fenyők, nyírek, nyárak, füzek, a fák fajszegénységéből pedig arra következtettek, hogy a lágyszárú közösségek is fajszegények lehettek. Igen ám, de a fagyos, szeles, zord klímán nagyon nem mindegy, hogy magasan a felszín fölé tornyosulva álljuk az ostromot a pusztában, vagy fűként „elbújunk odalent”.
A lágyszárúak könnyebben megküzdenek a szélsőségekkel, nekik három hónapnyi melegebb idő bőven elég, hogy „teleegyék magukat”, szaporodjanak, majd a következő kilenc hónapot kibekkeljék valahogy.
Ezért van, hogy Mongóliában olyan fajgazdag növényzetet találtak a kutatók.
Molnár Ábel Péterék arra voltak kíváncsiak, hogyha fajgazdagok lehettek a hazai élőhelyek, akkor ebben milyen mértékben vehettek részt a hazánk területén jelenleg őshonos fajok? Magyarán miből állt ez a fajgazdagság? Ennek megválaszolásához a GBIF (Global Biodiversity Information Facility, azaz Globális Biodiverzitás Információs Megállapodás) adatbázisát használták, amelyből lekérdezték azoknak a régióknak a növényfajlistáját (flóráját), ahol olyan hideg van most, mint Magyarország területén volt a jégkorszak leghidegebb időszakában.
Az eredmény őket is meglepte, ugyanis a mai magyarországi őshonos flóra 80,3 százaléka előfordul ma ilyen hideg klímán.
„Feltételezzük, hogy ezek a növények nemcsak megbújva vészelték át a jégkorszakot – ahogy például sok közülük Mongóliában sem ritka – , hanem benépesítették a tájat. Életben maradásuk és sikerük szempontjából nem a hőmérséklet, hanem egyéb viszonyok a mérvadóak, mint például a napfény, a talajnedvesség stb.” – emeli ki Molnár Ábel Péter, Molnár Zsolt pedig elmés példával festi alá: „mindenki ismer olyan embert, aki reggeltől estig képes kardigánban lenni, legfeljebb néha megoldja a felső gombokat, vagy hűvösebb időben kissé megszaporázza a lépést. Ilyenek ezek a növények is, bírják a hideg, jégkorszaki klímát és a mostani meleget is.”
Fajgazdag erdőssztyepp Mongóliában olyan hideg klímán, mint amilyen a Bükk-hegységben volt a jégkorszak hidegmaximumán (-3 Celsius-fokos éves átlaghőmérséklet). Az előtérben a hazánkban is előforduló őszi vérfű, gumós macskahere és tejoltó galaj. Fotó: MOLNÁR ÁBEL PÉTER
Gazdag mamutlegelők a mai fajokkal
A mamutok tehát nem sivár, fajszegény gyepeken, hanem a mostani flóra tagjainak nagy részét tartalmazó fajgazdag legelőkön éltek a Kárpát-medencében. A kutatás az állatvilág összetételére nem terjedt ki, de más vizsgálatokból tudjuk, és sok faj szibériai elterjedéséből sejthetjük, hogy számos őshonos állatunk is jelen lehetett a jégkorszakban – olyan ikonikus szereplők például, mint a túzok, a kék vércse, a parlagi sas, a földikutya, a kis apollólepke vagy a foltos szalamandra. Ezek a mamutokkal, bölényekkel és őstulkokkal egy tájban éltek.
A kutatócsapat eredményei jelenleg nem tekinthetők bizonyított tényeknek, megfogalmazásuk szerint egy új, tudományos oldalról jól megtámogatott hipotézist állítottak fel a régi – ugyancsak feltételezéseken nyugvó – elképzelés helyére. Ennél tovább nehéz is elmozdulni jelenleg, ugyanis elképesztő időt és pénzt emésztene fel minden őshonos fajról egyenként bizonyítani vagy kizárni, hogy valóban túlélte-e a jégkorszakot.
„Annyit állítunk, hogy a Kárpát-medencei őshonos fajok nagy része a régión belül élhette túl az utolsó jégkorszak leghidegebb időszakát. Cáfoltuk, hogy ez a periódus törvényszerűen leradírozta volna az akkor őshonos élővilágot”
– hangsúlyozza Molnár Ábel Péter. Hozzáteszi, ezzel pedig kinyílt egy fontos kapu, amely szerint a legtöbb őshonos fajunk nem a jégkorszak után vándorolt ide, hanem itt élhet akár több tízezer éve.
Ökológiai, természetvédelmi szempontból ugyanis rendkívül fontos, hogy egyes fajok, társulások mióta alkotnak egységet. Minél ősibb az együttélés, annál nagyobb fokú lehet az egymásrautaltság, és annál nehezebb lehet adott közösség emberi megsegítése, esetleges pótlása, helyreállítása. A tanulmányban megfogalmazott új elképzelés várhatóan hatással lesz a természetvédelmi célok meghatározására is, ugyanis az ősi természetközeli élőhelyek értéke ezzel jelentősen megnőtt, mert például sok esetben nem egy 10 ezer éve összeállt rendszerről van szó, hanem sokkal idősebbről, ezért megőrzésükben még nagyobb felelősségünk van.
Végezetül Molnár Ábel Péter és Molnár Zsolt hamar letöri az újságíró hirtelen jött lelkesedését, miszerint, ha a hazai flóra több mint háromnegyede túlélte a jégkorszakból való átmenetet a mai viszonyok közé, akkor a mostani éghajlatváltozással is dacolhat. Az emberi tevékenység okozta hatások, például a tájak lecsapolása, az élőhelyek felszántása és az idegenhonos növényfajok terjedése ugyanis olyan gyorsak, erősek és sokrétűek, hogy ezek összeadódva a klímaváltozással már tényleg számos faj kipusztulásához vezethetnek a közeljövőben.
Ez a honlap sütiket használ. A sütik elfogadásával kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárul a sütik használatához. Tudjon meg többet
This website uses cookies to improve your experience while you navigate through the website. Out of these, the cookies that are categorized as necessary are stored on your browser as they are essential for the working of basic functionalities of the website. We also use third-party cookies that help us analyze and understand how you use this website. These cookies will be stored in your browser only with your consent. You also have the option to opt-out of these cookies. But opting out of some of these cookies may affect your browsing experience.
Necessary cookies are absolutely essential for the website to function properly. These cookies ensure basic functionalities and security features of the website, anonymously.
Cookie
Duration
Description
cookielawinfo-checkbox-analytics
11 months
This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookie is used to store the user consent for the cookies in the category "Analytics".
cookielawinfo-checkbox-functional
11 months
The cookie is set by GDPR cookie consent to record the user consent for the cookies in the category "Functional".
cookielawinfo-checkbox-necessary
11 months
This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookies is used to store the user consent for the cookies in the category "Necessary".
cookielawinfo-checkbox-others
11 months
This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookie is used to store the user consent for the cookies in the category "Other.
cookielawinfo-checkbox-performance
11 months
This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookie is used to store the user consent for the cookies in the category "Performance".
viewed_cookie_policy
11 months
The cookie is set by the GDPR Cookie Consent plugin and is used to store whether or not user has consented to the use of cookies. It does not store any personal data.
Functional cookies help to perform certain functionalities like sharing the content of the website on social media platforms, collect feedbacks, and other third-party features.
Performance cookies are used to understand and analyze the key performance indexes of the website which helps in delivering a better user experience for the visitors.
Analytical cookies are used to understand how visitors interact with the website. These cookies help provide information on metrics the number of visitors, bounce rate, traffic source, etc.
Advertisement cookies are used to provide visitors with relevant ads and marketing campaigns. These cookies track visitors across websites and collect information to provide customized ads.
