Hírek

A halak napszakos élőhely használatát vizsgálták a Duna part menti sekély élőhelyein

Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) munkatársai a Víztudományi és Vízbiztonsági Nemzeti Laboratórium projektje (azonosító: RRF-2.3.1-21-2022-00008) keretében a Duna sekélyebb vízpartjának közelében vizsgálták a halak változó élőhely használatát. A kutatók a Duna Sződliget és Vác közötti szakaszán 2022. október 10-én nappali és éjszakai part menti halászatokkal gyűjtöttek adatokat arról, hogy mely fajok választják tartózkodási helyül a sekély partközelt éjjel, illetve nappal.

A halak különböző élőhelyeket használhatnak a szaporodáshoz, a táplálkozáshoz, a pihenéshez és a teleléshez. Egyes halak a szaporodási időszakban a folyóban vándorolva keresnek ívásra alkalmas helyeket. A Dunában ilyenek például a paducok, amelyek a szaporodáskor akár több kilométert is felúsznak a folyóban megfelelő ívóhelyet keresve. De a Dunában egykor élt legnagyobb halfajunk, a viza is hasonló módon kereste a a megfelelő szaporodási helyeket. A vizák a Fekete-tengerből úsztak fel a Duna kavicsos-köves aljzatú szakaszaira ívni, majd a szaporodás után visszatértek a tengerbe, és a fiatal egyedek csak később követték szüleiket a folyón át a sós vízbe. A halak azonban nem csupán ilyen nagy távolságokat járhatnak be élőhelyeik között. Ennél kisebb távolságban, a folyó sekélyebb, parthoz közeli és a meder belsőbb részei között is változtathatják élőhelyüket. Ráadásul a halak élőhelyigénye nem csupán az életkorukkal és az évszakokkal, hanem a napszakoktól függően is változhat. Ezért előfordul, hogy egy folyó parthoz közeli sekély zónájában is más halak használják az élőhelyet nappal, és mások éjszaka.

Az ÖK munkatársai a part menti halászatok során összesen 15 halfajt azonosítottak. Közülük a balin, a halványfoltú küllő, a leánykoncér és a selymes durbincs nemzetközileg is kiemelt jelentőségű, az Európai Unióban az úgynevezett Natura 2000-es fajok közé tartoznak, az utóbbi három hazai védettség alatt is áll. A leánykoncér és a selymes durbincs pedig a Duna vízrendszerének őshonos fajai, ezek ma sem élnek máshol, csak a Duna vízgyűjtőjén, ahol a törzsfejlődés során kialakultak. A kutatás megerősítette, hogy az említett „kincsek” mellett olyan halak is használják a Duna vízparthoz közeli sekélyebb élőhelyeit, amelyeknek eredeti hazája nem a Kárpát-medence, így nálunk idegenhonosak. Ilyenek a fenéklakó gébfélék közé tartozó fajok, amelyek a Fekete-tenger környéki félsós vizek és a tengerbe érkező folyók torkolatainak, köztük a Duna-deltának is a lakói. Onnan indultak „hódító útjukra” az európai folyókon felfelé a XIX. században. A halászatok során a kutatók öt ilyen hazánkban idegenhonosnak számító gébfajt fogtak: csupasztorkú gébet, feketeszájú gébet, folyami gébet, Kessler-gébet és tarka gébet.

A kifogott példányok 54 százaléka az éjszakai, 46 százaléka pedig a nappali mintavétel során került elő, mintegy háromnegyedüket az idegenhonos gébek adták. Az egyetlen kifogott pontyivadék, valamint a tarka gébek csak nappal, míg a kősüllő, a leánykoncér, a paduc, a süllő és a szilvaorrú keszeg pedig csak éjszaka kerültek kézre. A balin, a csupasztorkú géb, a feketeszájú géb, a folyami géb, a halványfoltú küllő, a Kessler-géb, a selymes durbincs és a szélhajtó küsz pedig a nappali és az éjszakai fogásokban egyaránt szerepeltek. A legkisebb kifogott hal, egy feketeszájú géb testhossza csupán 14 mm, míg a legnagyobbé, egy fiatal süllőé 198 mm volt.

A gyűjtött adatok szerint a sekély partközelben jellemzően a kisnövésű fenéklakó halak – például a halványfoltú küllő és a gébek –, valamint a folyómeder mélyebb részeit, illetve a nyílt vízi élőhelyet kedvelő nagynövésű halak – mint például a süllő és a szélhajtó küsz – fiatal példányai tartózkodnak. Hét faj esetében mutatkozott különbség a napszakok között, ezek tehát vagy csak nappal, vagy csak éjszaka voltak jelen a mintákban. Ezenkívül a halegyedek száma az éjszakai fogásoknál valamivel többnek bizonyult, mint a nappalinál. A napszakok közötti adatok eltérésének oka a fajok napszakos aktivitásbeli különbségeiben keresendő. Egyes fajok többnyire nappal táplálkoznak és éjszaka pihennek, mint például a jellemzően nappali ragadozó balin. Ezzel szemben vannak olyan fajok, amelyek éppen fordítva aktívak, tehát inkább éjszaka táplálkoznak, nappal pedig pihennek. Ilyen például a jellemzően inkább szürkületi és éjjeli ragadozó, a süllő.
A kutatók folytatják a vizsgálatokat, és a jövőbeli eredményektől mélyebb ismereteket várnak arra vonatkozóan, milyen halak, mikor és miért tartózkodnak a partközeli élőhelyeken.

Hírek

Nemzetközi kutatócsoport vizsgálta az erdőssztyeppek kialakulásáért felelős tényezőket Eurázsiában

Az ELKH Ökológiai Központ (ÖK) Vegetációökológiai Kutatócsoportjának munkatársai osztrák és amerikai kutatókkal közösen vizsgálták az erdőssztyeppek kialakulásáért felelős tényezőket. Magyarország természetes növényzetének jelentős részét erdőssztyepp képezi, míg tőlünk nyugatra ez az életközösség rendkívül ritka, csupán Ausztria és Csehország néhány pontján található meg. Az eredményeket összefoglaló publikáció a rangos Biological Rewiew tudományos szakfolyóiratban jelent meg.

A Közép-Európától egészen Oroszország távol-keleti részéig húzódó erdőssztyeppek öve átmenetet képez a zárt lombú erdőségek és a nyílt füves puszták között. Az erdőssztyepp a magasból nézve egy óriási mozaikhoz hasonlít, amelyet kisebb-nagyobb erdőfoltok alkotnak különféle gyepekkel. Magyarország természetes növényzetének jelentős részét erdőssztyepp képezi, míg tőlünk nyugatra ez az életközösség rendkívül ritka, csupán Ausztria és Csehország néhány pontján található meg. Az ökológusokat régóta foglalkoztatja a kérdés, hogy milyen tényezők felelősek az erdőssztyeppek kialakulásáért. Mi az oka annak, hogy Magyarországon nem zárt erdőket vagy füves területeket találunk, hanem e kettőnek a keverékét? A kérdésre egy magyar, amerikai és osztrák kutatókból álló nemzetközi csoport most először próbált meg részletes választ adni.

Az erdőssztyeppek létrejöttének megértéséhez a szakemberek egy szélsőségesen leegyszerűsített helyzetből indultak ki, amelyben a számos környezeti tényező közül csak az átlagos éghajlatot vették figyelembe. Enyhe éghajlati körülmények között, ahol bőséges a csapadék, és nincsenek hőmérsékleti szélsőségek – így Nyugat- és Észak-Európa jelentős részén is –, erdő alkotja a természetes növényzetet. Az eurázsiai kontinens belseje felé haladva fokozatosan csökken a csapadék mennyisége, és egyre nagyobb az éves hőmérsékleti ingadozás. Mindez kedvezőtlen az erdők számára, és egy kritikus ponton túl ellehetetleníti létezésüket, így itt a gyepek kerülnek előnybe. Az átlagos éghajlatot figyelembe véve tehát érthetővé válik, hogy a kontinens belseje felé haladva miért vált át az erdő gyepre, azonban a kettő mozaikjából álló életközösség létrejöttére mindez még nem ad magyarázatot.

Ezért a kutatás következő lépésében nemcsak az átlagos éghajlatot, hanem annak változatosságát is figyelembe vették. A szokatlanul csapadékos évek vagy évtizedek a fás növényzet terjedésének kedveznek, és magányos fák vagy akár kisebb facsoportok is megtelepedhetnek a gyepek belsejében. Ezzel szemben a szárazabb időszakok a gyepek számára előnyösebbek, és a kiszáradó fák helyét több helyen lágyszárú növényzet veheti át. Az éghajlat ingadozásának eredményeként tehát néha az erdők, néha a gyepek kerülnek előnybe, de egyik sem tud tartósan a másik fölé kerekedni, így kialakul a kettő keverékéből álló mozaik.

A valóság persze bonyolultabb ennél: az erdőssztyeppek kialakulásának vizsgálatakor az éghajlat mellett a domborzati tényezőket és a talajviszonyokat is fontos figyelembe venni. Az északra tekintő domb- és hegyoldalak mindig hűvösebbek, párásabbak, míg a délre néző lejtők több napsugárzást kapnak, melegebbek és szárazabbak. Mindennek ott van igazán nagy jelentősége, ahol az erdők és a gyepek elterjedésük határa közelében vannak: vagyis az erdőssztyepp-zónában. Az északi oldalakat itt általában erdők borítják, míg a délieken gyepek uralkodnak, azaz az egész tájat tekintve mozaik alakul ki. A mozaikos jelleget erősíti az is, hogy bizonyos talajtípusok inkább az erdőket, mások a gyepeket segítik. Az eredmény pedig az erdőssztyepp kialakulása.

Az erdők és gyepek arányát jelentősen befolyásolják még a tűzesetek és a legelő állatok is. Tűzesetek emberi közreműködés nélkül is kialakulhatnak, például villámlás következtében, de az ember is hosszú ideje alkalmazza a tüzet környezetének módosítására. Egy erős tűz a gyepeket alkotó lágyszárú növényeket és az erdőket alkotó fákat egyaránt elpusztíthatja. Jelentős különbség azonban, hogy a gyepek megújulása rövidebb időt vesz igénybe, hiszen a lágyszárú növényzet gyorsan, akár néhány hónap alatt helyreáll. A fák sokkal lassabb növekedése miatt viszont az erdő helyreállása évtizedekig, vagy akár évszázadokig is eltarthat. A tüzek tehát csökkenthetik az erdőborítást, és még ott is jelentős gyepfoltokat tudnak kialakítani, ahol az éghajlati viszonyok lehetővé tennék erdők létrejöttét.

Hasonlóan nagy jelentőségű a növényevő állatok hatása is. A füvek kiválóan alkalmazkodtak a legeléshez, és gyorsan újra kihajtanak. A fásszárúak esetében viszont a legelés sokszor végzetes: ha az állatok egy magoncot egymás után többször lelegelnek, akkor az elpusztulhat, vagy jobb esetben is nagyon lelassul a növekedése, és nem tud kifejlett fává válni. Az eurázsiai erdőssztyeppeket régebben vadlovak, vadszamarak, bölények, antilopok tömegei legelték. Többségüket mára kiirtotta vagy a kihalás közelébe hajszolta az emberiség. Helyüket részben haszonállatok, például juhok, kecskék, szarvasmarhák vették át. A legelő állatok az erdő-gyep arányt mindenütt jelentősen módosíthatják, de különösen fontos a szerepük az erdőssztyeppek viszonylag csapadékos északi és nyugati régióiban, így Magyarországon is.

Az erdőssztyeppek tartós fennmaradásában szerepet játszanak még azok a visszacsatolások, amelyek a meglévő mozaikos mintázatot stabilizálják. A gyepfoltok például aktívan ellenállnak a fásszárúak behatolásának, így próbálják megakadályozni, hogy a gyepek idővel erdőkké alakuljanak. Az erdők pedig úgy módosítják saját környezetüket, például a mikroklímát és a talajt, hogy az a fák túlélésének kedvezzen, míg a gyepek terjedését akadályozzák.

A fenti tényezők összessége több ezer éven keresztül biztosította az erdőssztyeppek fennmaradását, sajnos azonban ezek nagy része mára megsemmisült. Többségük a mezőgazdaság térhódításának esett áldozatul az elmúlt évszázadok során. A magyar erdőssztyeppek utolsó hírmondói is csupán apró védett területeken maradtak fenn. Az éghajlatváltozás, az inváziós fajok terjedése és az elhibázott fásítási programok új kihívást jelentenek az erdőssztyeppek számára. Megóvásukhoz elsőként szemléletváltásra van szükség. Magyarország jelentős részének természetes növényzetét erdők és gyepek mozaikja alkotja. Teljesen fátlan térségek kialakítása ugyanolyan helytelen és természetellenes, mint a túlzott mértékű fásítási törekvések. A feketefenyő, az akác és az amerikai eredetű nyárfák a magyar tájtól teljesen idegen, a hazai élővilághoz nem illeszkedő fajok. Felbecsülhetetlen természeti értékek mennek veszendőbe, amikor ősgyepeket ezekkel a fafajokkal ültetnek be. A legeltetés viszont egy több ezer éve tartó természetes folyamat továbbvitelének tekinthető, és térségünkben is komoly hagyománya van. Ezért a megfelelő módon végzett legeltetés az erdőssztyeppet nem károsítja, hanem éppen ellenkezőleg, kifejezetten kedvező hatással van a táji sokszínűségre és a biodiverzitásra. Az ökológiai ismeretek alkalmazásával talán még nem késő olyan eljárásokat találni, amelyek a jellegzetes magyar erdőssztyepp értékeinek megőrzése mellett teszik lehetővé a gazdasági hasznosítást.

Hírek

A vízimadarak szerepe az európai szárazföldi növények terjesztésében

Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) munkatársai spanyol kutatókkal együttműködve a velencei-tavi tőkés récék ürülékmintáinak vizsgálata alapján megállapították, hogy a vízimadarak a tavaszi vándorlás során kulcsszerepet játszanak az európai szárazföldi növények elterjesztésében az északi szélességi körökre. A kacsák e létfontosságú ökoszisztéma-szolgáltatása hozzájárul a növények klímaváltozással szembeni ellenálló képességének erősítéséhez. A kutatás eredményeit bemutató publikáció a Global Ecology and Biogeography című rangos szakfolyóiratban jelent meg.

Régóta ismert, hogy a gyümölcsevő madarak, például a rigók és más énekesmadarak ürülékükkel szétszórják a bogyókból származó magvakat, ahogy az is, hogy a tőkés récékhez hasonló kacsák részt vesznek például a békaszőlőfajok (Potamogeton sp.) terjesztésében. A húsos terméssel nem rendelkező szárazföldi növényekről ugyanakkor eddig azt feltételezték, hogy a madarak révén nem terjednek. A mostani tanulmány azonban bemutatja, hogy a vízimadarak számos szárazföldi növény magjainak terjesztésében is kulcsfontosságú szerepet játszanak, különösen a tavaszi vonulás során, amikor észak felé, a költőterületekre tartanak. Ez a mozgás teszi lehetővé, hogy az éghajlat változással összhangban megváltozzon a növények elterjedése.

Mivel a bokrok és a fák az őszi vonulás idején teremnek, a gyümölcsevő madarak ekkor fogyasztják el és terjesztik a magokat, így északra szállításukban ezek a fajok kevésbé vesznek részt. A kacsák viszont tavasszal nem a növényekről szedik le a magvakat, hanem hónapokkal a termésérés után eszik meg azokat, különösen, amikor a tavi üledéket szűrve táplálkoznak. Az általuk terjesztett európai virágos növényeknek ráadásul nincs húsos termésük.

A kutatók egy éven keresztül minden hónapban mintát gyűjtöttek a Velencei-tó tőkés récéitől. A faj magyarországi állományairól ismert, hogy vándorlásuk során akár 2300 kilométert is megtehetnek a költő- és a telelőterületek között. A vizsgált időszakban a madarak tavasszal több növényfajt terjesztettek, mint más évszakokban, viszont télen nagyobb mennyiségű mag volt az ürülékükben. Emellett míg tavasszal a szárazföldi növények, addig más évszakokban a vízinövények magvai voltak túlsúlyban. Az ökológusok az általuk begyűjtött mintegy 600 ürülékmintában 5000-nél is több magot találtak, amelyek 40 százaléka a laboratóriumban később kicsírázott. A mintákban 35 különböző növényfajt azonosítottak, azonban a kacsák által Európában elterjesztett növények száma jelenleg 500 felett lehet.

A kutatók eddig úgy gondolták, hogy a legtöbb növényfaj legfeljebb néhány száz métert tud megtenni a madarak közreműködésével, ami nem lenne elég ahhoz, hogy lépést tartsanak az éghajlatváltozással. A mostani kutatás eredményei azonban rámutattak, hogy a tőkés récék vándorlásuk során több száz kilométerre is képesek eljuttatni a magokat. Ez a kacsák által nyújtott létfontosságú ökoszisztéma-szolgáltatás hozzájárul ahhoz, hogy az ökológiai rendszerek alkalmazkodni tudjanak a globális felmelegedéssel járó drasztikus változásokhoz.

Fotó:Simay Gábor

Kapcsolódó link(ek):

elkh.org

További megjelenések a témában:

hvg.hu - Nagyobb szerepük van a vízimadaraknak Európa növényzetének kialakításában, mint gondolták - 2022-11-30

qubit.hu - A vízimadarak vándorlása fontos szerepet játszik az európai szárazföldi növények terjesztésében - 2022-11-30

hirado.hu - A vízimadarak kulcsszerepet játszanak a szárazföldi növények elterjesztésében - 2022-11-30

magyarmezogazdasag.hu - A madarak vándorlásának eddig ismeretlen pozitív hatását fedezték fel - 2022-11-30

index.hu - Megvizsgálták a tőkés récék ürülékét, és rájöttek egy nagyon fontos dologra - 2022-11-30

origo.hu - Vízimadarak terjesztik a szárazföldi növényeket - 2022-11-30

telex.hu - Nagyobb szüksége van a vadkacsaürülékre a világnak, mint ahogy azt eddig gondolták - 2022-11-30

alternativenergia.hu - 2022.12.02. A vízimadarak kulcsszerepet játszanak a szárazföldi növények elterjesztésében

Nyomtatott sajtó:
mti.hu - A vízimadarak kulcsszerepet játszanak a szárazföldi növények elterjesztésében - 2022-11-30
webradio.hu - 2022.11.30. A vízimadarak kulcsszerepet játszanak a szárazföldi növények elterjesztésében
bumm.sk - A vízimadarak kulcsszerepet játszanak a szárazföldi növények elterjesztésében - 2022-11-30
hir.ma - A vízimadarak kulcsszerepet játszanak a szárazföldi növények elterjesztésében - 2022-11-30
ma.hu - A vízimadarak kulcsszerepet játszanak a szárazföldi növények elterjesztésében - 2022-11-30
pannonrtv.com - A madarak hatása a növények terjedésére - 2022-11-30
sikerado.hu - A vízimadarak segítik megmenteni a Földet - 2022-11-30
tudas.hu - 2022.12.01. 07:34:33 A vízimadarak kulcsszerepet játszanak a szárazföldi növények elterjesztésében
mindenamieger.blogspot.com - A vízimadarak kulcsszerepet játszanak a szárazföldi növények elterjesztésében - 2022-12-01
agrarszektor.hu - 2022.12.03. 12:26:00 Meglepő felfedezés látott napvilágot a vízimadarakkal kapcsolatban

Hírek

A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak

Garamszegi László Zsolt, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) kutató-főigazgatója is részt vett a Milánói Egyetemmel közös kutatásban, amelyben a klímaváltozás hatásait vizsgálták a madarak költési szokásaira. Az ökológusok közel hétszáz madárfaj költési adatainak elemzése révén kimutatták, hogy a madarak évtizedenként átlagosan két-három nappal korábban kezdik szaporodási tevékenységüket. E jelenség oka, hogy az éghajlatváltozás következtében egyre melegebbé válnak a tavaszok. Azonban nem minden madárfaj reagál egyformán, számos tényező befolyásolhatja az egyes fajok alkalmazkodási képességét a klímaváltozáshoz, ami felboríthatja az évmilliók alatt stabilizálódott ökológiai kapcsolatokat. A kutatás eredményeit bemutató publikáció a rangos Ecological Monographs szakfolyóiratban jelent meg.

A klímaváltozás miatt változik az évszakok időzítése, főképpen tavasszal: egyre korábban érkezik el hozzánk a meleg idő, egyre korábban ébred a természet a téli álmából. Ezt az átalakulást nemcsak az ember tapasztalja, de az élővilág is érzékeli. A növények korábban kezdenek virágozni, és e jelenség az ökoszisztémák táplálkozási hálózatait követve végiggyűrűzik a fajok ökológiai kapcsolatrendszerén. A növényeket fogyasztó állatoknak ugyanis alkalmazkodniuk kell az egyre korábban elérhető táplálékhoz, de a növényevőket követik az őket fogyasztó ragadozók is. Így mindent egybevéve erős kényszer alakul ki a láncolatban, hogy korábban kezdődjön a reprodukciós időszak.

Az Ökológiai Kutatóközpont és a Milánói Egyetem kutatóinak most megjelent közös tanulmányából kiderül, hogy e változások egyértelműen átalakítják sok száz világszerte honos madárfaj életét, hiszen ők is kénytelenek előrébb hozni a szaporodásukat. Az ornitológusok szerte a világon megfigyelték, hogy a tápláléknövények korábbi virágzásával párhuzamosan a költöző madarak is előbb érkeznek meg telelőhelyeikről, majd hamarabb párosodnak és költenek.

„Munkatársaimmal összesen 684 madárfajról gyűjtöttünk a költés időzítésére vonatkozó adatokat a szakirodalomból. Több mint 5500 különálló idősort találtunk arról, hogy a madarak az 1811 és 2018 közötti időszakban mikor érkeztek a költőhelyükre, mikor költöttek, és mikor indultak útnak ősszel – ismertette Garamszegi László Zsolt, az Ökológiai Kutatóközpont főigazgatója, a kutatás magyar résztvevője. – Azt vizsgáltuk, hogy a költés korábbi kezdése mennyire általános a fajok között, és milyen különbségeket fedezhetünk fel a fajcsoportok viselkedése között.”

Az adatelemzésből egyértelműen kiderült, hogy a költés előbbre tolódása általános jelenség. Az eredmények azt mutatták, hogy a vizsgált fajok évtizedenként átlagosan két-három nappal korábban kezdenek költeni. Azonban nem minden faj reagál egyformán: vannak olyanok, amelyeknek költési viselkedését kevésbé befolyásolja az éghajlat átalakulása, másokéra viszont nagyon erőteljes hatást gyakorol. A fajok megóvása szempontjából elengedhetetlen az ezeket a különbségeket meghatározó tényezők megértése. A kutatók megállapították, hogy a téli időszakot is Európában töltő rezidens madarak pontosabban tudják követni a növényzet – és ezáltal az elérhető táplálék – változásait, így e fajok költése még inkább előrébb tolódott az elmúlt évtizedekben, mint a vonuló fajoké.

„A vándorló fajok a telelőterületeiken a nappalok és az éjszakák hosszának változása alapján időzítik a hazaindulásuk időpontját, és ez szabja meg a költési területekre való érkezésük időpontját is. A nálunk telelő madarak ezzel szemben folyamatosan érzékelik a környezeti tényezők, többek között a táplálékeloszlás változásait, ezért finomabban tudják szabályozni a költésük kezdetét – tette hozzá Garamszegi László Zsolt. – Vannak olyan vándormadarak, amelyek egyre korábban indulnak vissza a telelőterületeikről, azonban ez nem tudatos döntés a részükről, hanem szelekciós folyamat. Az evolúció ugyanis azoknak az egyedeknek kedvez, amelyek korábban éreznek késztetést a visszaindulásra, hiszen így sikeresebben szaporodnak.”

A délen telelő madár tehát természetesen nem értesül arról, hogy a mérsékelt övi költőterületén megérkezésekor milyen táplálékbőség várható, aminek alapján dönthetne, hogy érdemes-e korábban indulnia, hogy másokat megelőzve kiaknázhassa a hamarabb kirügyező növények által kínált eleségbőséget. Ehelyett az evolúció itt is az egyedek közötti változatosságot használja ki: vannak olyan madarak, amelyek öröklött késztetéseik miatt kicsit korábban, mások később szoktak elindulni. Ha a költőterületen korábban köszönt be a tavasz, akkor a hamarabb indulók kerülnek előnybe. Így ők várhatóan sikeresebben fognak szaporodni, és a korai indulást kiváltó gének elterjednek a populációban. Így idővel a madarak többsége egyre hamarabb vág neki a hazaútnak.

Mivel a madarak szaporodási sikere, például a fiókák száma és azok túlélése nagyban függ a környezeti tényezőktől – például a táplálékellátottságtól –, és e tényezők a költési időszakon belül változnak, természetes módon hátrányba kerül az, aki a táplálékbőség csúcsáról lemarad. Ez a madár kevesebbet tud enni, rosszabb kondícióban lesz, amikor a tojásairól, illetve a fiókáiról kell gondoskodnia, és maguknak a fiókáknak sem jut annyi élelem. A madarak költésének eltolódása ugyanakkor nem csupán az ő életükben okoz változásokat.

A növényevő vagy generalista (mindenevő) fajok rugalmasabban alkalmazkodnak a táplálékforrások szezonális eloszlásához, így költési idejük kezdetét előrébb tudják hozni. Ez nem is meglepő, hiszen táplálkozási szokásaiknak köszönhetően ők hatékonyan találnak alternatív élelemforrást a szűkösebb kora tavaszi kínálatban is. Így ők nagyobb sikerrel tudják kiaknázni a hamarabb ébredő természet adta lehetőségeket. A specialista és a ragadozó életmódot folytató fajok viszont nem képesek olyan rugalmasan reagálni a természet változásaira. Ha az éghajlati változások miatt kevésbé férnek hozzá a megszokott táplálékukhoz, akkor ők nagyobb veszélybe kerülnek, mint a sokféle eleség közül választani képes generalisták.
Annak ellenére, hogy a madarak korai költéskezdése a klímaváltozásra adott általános válasznak tekinthető, ez nem jár együtt azzal, hogy a költési szezont korábban is fejezik be. Vagyis összességében megnyúlik a költési időszak, hiszen az éghajlat megváltozásával a hűvösebb klímájú vidékeken is egyre hosszabb ideig alkalmas számukra az időjárás.

Garamszegi László Zsolt tájékoztatása szerint: „Az ökoszisztémák táplálkozási hálózataiban minden fajnak alkalmazkodnia kell a többi faj és a környezeti tényezők változásaihoz. Az éghajlati átalakulásra először a növények reagálnak, majd ehhez alkalmazkodik az őket fogyasztó rovarközösség, illetve más növényevő állatok. E hatás ezután kaszkádszerűen végighalad a teljes táplálkozási hálózaton. Az előnybe kerülő fajok fogyasztói is előnybe kerülnek, miközben zsákmányaik megfogyatkozhatnak. Végső soron az egész ökoszisztéma működése átalakulhat, csakhogy a fajok eltérő mértékben képesek alkalmazkodni a megváltozott környezeti körülményekhez. Ez pedig zavart okozhat az egész rendszer működésében, így a korábban kialakult kapcsolatok ellehetetlenülhetnek, és új kapcsolatok alakulhatnak ki.”

Fotó: Laczi Miklós

Publikáció

Kapcsolódó link(ek):

elkh.org

hirado.hu - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak - 2022-11-23

További megjelenések a témában:

hvg.hu - Egyre korábban költenek a madarak, átalakulhat a teljes ökoszisztéma - 2022-11-23

origo.hu - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak - 2022-11-23

168.hu - Súlyos hatással van a madarakra a klímaváltozás - 2022-11-23

webradio.hu - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak - 2022-11-23

hang.hu - Egyre korábban költenek a madarak a klímaváltozás miatt - 2022-11-23

berek.hu - Klímaváltozás: a madarak költése is megváltozik - Berek - 2022-11-24

forestpress.hu - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak (MTI) - 2022-11-24

ng.24.hu - A klímaváltozás hatása a madarak költési viselkedésére - 2022-11-23

magyarmezogazdasag.hu - 2022.11.24. A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak

greenfo.hu - A klímaváltozás átalakítja a teljes ökoszisztémát. Egyre korábban költenek a madarak - 2022-11-24

infostart.hu - 2022.11. 26. - Egyre korábban költenek a madarak a klímaváltozás miatt

Nyomtatott sajtó:
alon.hu - Egyre korábban költenek a madarak - 2022-11-23
blikk.hu - A madarak is alkalmazkodtak a klímaváltozáshoz: egyre hamarabb költenek - 2022-11-23
hir.ma - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak - 2022-11-23
hir6.hu - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak - 2022-11-23
infodebrecen.hu - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak - 2022-11-23
infoesztergom.hu - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak - 2022-11-23
infonyiregyhaza.hu - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak - 2022-11-23
infopapa.hu - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak - 2022-11-23
infotatabanya.hu - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak - 2022-11-23
korkep.sk - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak - Körkép.sk - 2022-11-23
ma.hu - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak - 2022-11-23
promenad24.hu - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak - 2022-11-23
szeged.hu - Szeged.hu - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak - 2022-11-23
profitline.hu - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak - 2022-11-24
Retro Rádió - Hírek 12:00 - 2022.11.23. - A klímaváltozás miatt évtizedenként átlagosan két-három nappal korábban költenek a madarak, ez derült ki egy friss kutatásból
budaorsiinfo.hu - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak - 2022-11-25
alternativenergia.hu - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak – Alternativ Energia - 2022-11-24
tudas.hu - A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak - 2022-11-24
agrarszektor.hu - Durva dolog derült ki a madarakról: ezt nehéz lesz megszokni - 2022.11.27.
tisztajovo.hu - 2022.11.25. 11:04:47 A klímaváltozás miatt egyre korábban költenek a madarak - Tisztajövő
qubit.hu - Az évszakok eltolódása világszerte feje tetejére állította a madarak szaporodási ciklusait - 2022-11-25 09:27:23

Hírek

Magyar ökológus az invazívnövény-terjesztő barcelonai sirályok nyomában

A sirályok rendkívül okos és alkalmazkodóképes madarak. Mindent megesznek, és remekül érzik magukat a városokban. Viszont hatalmas távolságokat tudnak repülve megtenni, így begyükben messzi földre elszállíthatják az idegenhonos növények magjait, állatok petéit. Lovas-Kiss Ádám, az Ökológiai Kutatóközpont kutatója spanyol kollégáival együttműködve vizsgálta a Barcelonában kikelt sirályfiókák béltartalmát, és megállapította, hogy bizony e tengeri madarak jelentős szerepet vállalnak az agresszíven terjedő, és a helyi ökoszisztémákban zavart okozó fajok szállításában.

A sárgalábú sirályok mára szinte megszállták Barcelona belvárosát. Immár egészségügyi problémát is okoznak, mert az antibiotikumokra rezisztens E. coli baktériumokat is terjeszthetnek több más kórokozó, például a madárinfluenza mellett. E népegészségügyi kockázat miatt gyérítik a sirályokat a városban: felkutatják a sirályfészkeket, és leölik a fiókákat. Ez a körülmény azonban kivételes alkalmat kínál a kutatók számára, hogy többet megtudjanak a sirályok táplálkozásáról, illetve jelen esetben konkrétan a gyomrukban szállított növényi magvak, termések, hajtások összetételéről. Az ökológusok nem vettek részt a fiókák gyérítésében, ők csak a béltartalommintákat kapták meg a közegészségügyi hatóságoktól.
„Arra voltunk kíváncsiak, hogy a fiókákat etető felnőtt sirályok milyen növényfajok magvait viszik a Barcelona belterületén élő fiókáiknak. De azt is megvizsgáltuk, hogy e magok életképesek-e, hiszen ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a sirály a faj terjesztésében szerepet játsszon – mondja Lovas-Kiss Ádám, az Ökológiai Kutatóközpont, Vízi Ökológiai Intézet, Vizes Élőhelyek Funkcionális Ökológiai Kutatócsoport munkatársa. – A kutatás másik ágában felnőtt madarakra erősítettünk GPS-jeladókat, amiből megtudtuk, hogy a sirályok hova járnak ki enni, és hova szállíthatják el a növények és állatok terjedésére alkalmas magokat, petéket.”
Lovas-Kiss Ádám tehát azt kutatja, hogy a vízimadarak milyen szerepet játszanak a különféle élőlények szállításában. A fiókák béltartalmának elemzésekor megállapították, hogy az általuk elfogyasztott (és a szüleik által gyűjtött) növények általában Barcelona környékén honos gyomfajok voltak. Viszont találtak közöttük egészen veszélyes invazív fajokat is. Az egyik faj, a Solanum elaeagnifolium annyira új faj Európában, hogy magyar neve még nincs is (hiszen – egyelőre – nem jelent meg nálunk), de a csucsorfélék közé tartozik. Apró pirosodó termései vannak, amit az állatok elfogyasztanak, majd az élőhelyétől messze kiürítik, és ott a növény kicsírázhat, és rögtön versenyelőnybe kerül az ott élő fajokkal szemben.
A GPS-nyomkövetéses vizsgálatokból kiderült, hogy a növényszállítás kétirányú: a sirályok új növényfajok magvait viszik be a városba, de az ott elterjedt invazív fajok magvait ki is viszik Barcelonából, sokszor olyan természetes élőhelyekre, ahol azok a növények még nem voltak honosak. „Az inváziós fajok többsége az új élőhelyén először a városokban jelenik meg, hiszen általában az ember közreműködésével érkeznek, akár egy másik kontinensről – folytatja Lovas-Kiss Ádám. – Majd, miután a növény már megtelepedett a városi környezetben, a sirály (másodlagos vektorként) ezt a városi invazív növényt viszi ki a természetes ökoszisztémákba.”
Természetesen nem csupán a sirályok felelősek az invazív növények terjesztéséért, más madarak is részt vesznek ebben. A sirály életmódja azonban nagyon alkalmassá teszi őt erre a kevésbé hasznos ökológiai szolgáltatásra. Gyakorlatilag minden ehetőt elfogyasztanak a városokban, előszeretettel túrják föl (sőt a nagyobbak borogatják föl) a kukákat. Teljesen mindenevők, legyen az növény, állat, emberi hulladék, mindent megesznek, így minden lehetőségük megvan arra, hogy a városi környezetbe kikerülő inváziós növények szaporítódarabjait kebelezzék be, majd szállítsák messzire.
Az ökológus szerint a sirályok intelligenciája és mozgásképessége is ideális terjesztővé teszi őket. Magyarországi kutatási tapasztalataiból tudja, hogy ha egy élőhelyen hálóval-csalival egyszer sikerült elkapni egy sirályt (ami egyébként rendkívül nehéz művelet a madarak ravaszsága miatt), akkor ott soha többé nem lehet megfogni utána még egyet, mert a többi sirály pontosan tudni fogja, hogy ott veszély fenyeget. Az egyik madár, amelyet a Hortobágyon szereltek fel nyomkövetővel, egyetlen nap leforgása alatt elrepült Budapestre, ott körülnézett, majd ellátogatott a Fertő-tóhoz, majd szinte az egész országot körülrepülve tért vissza a Hortobágyra. Ebből is látszik, hogy bármit is szállítanak a sirályok a bélrendszerükben, az egyik napról a másikra egy másik országban találhatja magát.

Fotó: Simay Gábor

A természetes bolygatást utánzó erdőgazdálkodást javasolnak a kutatók

Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) erdőökológiai kutatócsoportjának munkatársai meghatározó szerepet vállaltak abban a nemzetközi kutatásban, amelynek keretében az egyes erdőgazdálkodási módok hatását vizsgálták az európai erdők állapotának alakulására. Az eredmények rávilágítottak az alternatív erdőgazdálkodási módszerek alkalmazásának fontosságára, amelyek hozzájárulnak a biodiverzitás védelméhez és az erdei ökoszisztéma-szolgáltatások lehető legnagyobb változatosságának biztosításához. A tanulmány a nagy presztízsű Ecological Applications szakfolyóiratban jelent meg.

Ki ne sajnálná az erdőt, ha lángokban áll, vagy hatalmas szélvihar dönti ki a fákat? Ha az ónos eső vastagon ráfagy az ágakra és összetöri a fakoronákat, vagy amikor hernyók ezrei rágják kopaszra a lombozatot, ki ne gondolna arra, hogy mekkora kár történt? Pedig az ilyen és ehhez hasonló természetes bolygatások bizonyos mértékig és gyakorisággal minden erdei ökoszisztéma velejárói azóta, hogy erdők vannak a földön. Ezek az események hozzájárulnak az élővilág sokféleségének, az erdők változatos szerkezetének kialakításához és fenntartásához, egyúttal az állandó megújulást támogatják.
A természetes tüzek elsősorban a boreális éghajlati régió fenyveseiben jellemzőek, a viszonylag gyakori avartüzektől kezdve a sokkal ritkább, akár több száz év különbséggel bekövetkező pusztító tüzekig. Európa mérsékelt övi részén, ahol a kevert fafajú lombos erdők a természetesek, inkább az úgynevezett lékdinamika, azaz az idős fák kisebb-nagyobb csoportjainak pusztulása, az erős szelek okozta fakidőlés, valamint a kártevő rovarok pusztítása a jellemző.

A kutatócsoport most egy korábbi erdőökológiai koncepciót fejlesztett tovább és tesztelt valós adatokkal, aminek keretében a természetes bolygatások három fő jellemzőjét vizsgálták: gyakoriságukat (hogy hány évenként következnek be), az általuk érintett területek átlagos nagyságát, valamint intenzitásukat, vagyis hogy az élő fák hány százalékát pusztították el.
A bolygatások mértékét, gyakoriságát és intenzitását egy háromdimenziós ábrán megjelenítve azok jellemzői összevethetők az adott terület erdőgazdálkodásának jellemzőivel. Az összehasonlításhoz a kutatók tizenhárom boreális, illetve mérsékelt övi európai ország erdő adattárainak erdőgazdálkodási adatait használták fel.
A természetes bolygatások jellemzését dendrokronológiai információkon alapuló cikkek összegzésével végezték el. A dendrokronológia a faegyedek törzséből történő furatvételen alapuló, az életkor és egyéb változások meghatározására alkalmazott módszer. A minták alapján következtetni lehet a faállományban történt korábbi bolygatásokra, a fák korától függően akár több száz évre visszamenőleg is rekonstruálni lehet az eseményeket. A természetes bolygatások kapcsán azért van szükség ezekre a történeti adatokra, mert a klímaváltozás miatt ezen események (tűzesemények, rovarkártevők gradációja) gyakorisága megnőtt, és az összehasonlításhoz a kutatóknak szükségük van a korábbi, természetes referenciára.

Az adatok azt mutatták, hogy Európa boreális és mérsékelt övi területeinek 73 százalékán az úgynevezett vágásos erdőgazdálkodás terjedt el, amelynek keretében a tarvágások és a kötelező felújítások rendben követik egymást. A folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodási üzemmódok aránya a 10 százalékot sem éri el. Az összehasonlítás rávilágított, hogy a vizsgált jellemzők alapján a különböző üzemmódok hatásai más-más mértékben térnek el a természetes bolygatásokétól. Míg a sarjaztatás, illetve a vágásos gazdálkodásra jellemző tarvágás és a fokozatos felújító vágásos gazdálkodás sajátosságai alig vannak átfedésben a természetes bolygatások jellemzőivel, a folyamatos erdőborítást biztosító szálalásos gazdálkodási módok hatásukat tekintve sokkal közelebb állnak a lékdinamikához.

„A természetes bolygatások és az európai erdőgazdálkodás jellemzői között nagy különbségeket találtunk” – emelte ki Aszalós Réka, az ÖK munkatársa, a cikk első szerzője. „Egyrészt a természetes bolygatások az erdőgazdálkodási módszereknél sokkal nagyobb változatosságot mutatnak, másrészt fontos különbség, hogy egy adott mértékű és gyakoriságú természetes bolygatás átlagosan sokkal több élő és holtfát, és ezáltal biomasszát hagy maga után, mint az egyéb jellemzőiben hasonló erdőgazdálkodási beavatkozás.”
„A lékdinamika esetében, bár ez gyakorlatilag minden évben érinthet egy kisebb erdőterületet, a fák nagy része életben marad. Ugyanakkor egy nagy kiterjedésű, hatalmas vihar az erdőállomány akár 90 százalékát is elpusztíthatja, azonban ez csak nagyon ritkán következik be” – mondta Ódor Péter, az ÖK Erdőökológiai Kutatócsoportjának vezetője, a tanulmány egyik szerzője.

Az egyes erdőgazdálkodási módoknak eltérő hatásuk van az erdők állapotának alakulására. A tanulmány alátámasztja, hogy a védett területeken kiemelten fontos az alternatív erdőgazdálkodási módszerek alkalmazása, amelyek hozzájárulnak a biodiverzitás védelméhez és az erdei ökoszisztéma-szolgáltatások lehető legnagyobb változatosságának biztosításához.
„A természetes bolygatások változatos szerkezetű, sokféle fafajból álló és különböző korosztályú állományfoltok, különböző méretű és korhadási állapotú holtfák komplex mintázatát hagyják maguk után, ami táji szinten ellenállóbb erdei ökoszisztéma kialakulásához vezet. Az európai erdőgazdálkodás nincs összhangban ezekkel a természetes folyamatokkal. Ha a természetes bolygatásokat kissé jobban tudnánk utánozni a kezelt erdőkben, azokat ellenállóbbakká tehetnénk a gyorsan változó éghajlat hatásaival szemben” – hangsúlyozta William S. Keeton, a Vermonti Egyetem professzora, a cikk utolsó szerzője az egyetem sajtóközleményében.

A kutatás eredményei szerint olyan táji szintű, mozaikos gazdálkodásra lenne szükség, amely integrálja a faanyagtermelést nem szolgáló védett kíméleti területeket (pl. idős erdőfoltok, erdei vizes élőhelyek) és azokat a gazdasági művelés alatt álló erdőtömböket, amelyekben megtalálhatók a természetközeli erdők legfontosabb elemei, így a nagy méretű, idős habitatfák, valamint a fekvő és álló holtfák. A tanulmányban foglaltak sok tekintetben illeszkednek ahhoz az előremutató, EU-szintű törekvéshez, amelynek célja a természetközeli erdőgazdálkodás meghonosítása a gyakorlatban. („Közelebb a természethez” erdőgazdálkodás, európai zöld megállapodás, a 2030-ig tartó időszakra szóló új uniós erdőstratégia.)
A tanulmány:
Aszalós, Réka, Thom, Dominik, Aakala, Tuomas, Angelstam, Per, Brūmelis, Guntis, Gálhidy, László, Gratzer, Georg, et al. 2022. “ Natural Disturbance Regimes as a Guide for Sustainable Forest Management in Europe.” Ecological Applications 32( 5): e2596. https://doi.org/10.1002/eap.2596

(Fotó: Gálhidy László) Természetes lékdinamika idős mecseki tölgyesben

Hírek

Így terjesztik a vízimadarak a baktériumokat

Az Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) munkatársai külföldi kutatókkal együttműködésben DNS-alapú módszerekkel vizsgálták a vízi prokarióták (baktériumok) és az egysejtű mikroeukarióták vízimadarak általi endozoochór, azaz táplálkozás útján történő terjesztését. A témában született első átfogó tanulmány a Journal of Biogeography folyóiratban jelent meg.
A terjedés az élőhelyeket összekapcsoló kulcsfontosságú folyamat, amely hozzájárul a biodiverzitás, a génáramlás és az ökoszisztémák működésének fenntartásához. A vízimadarak a többsejtű élőlények – például a vízi gerincesek, makrofita szervezetek, makrogerinctelenek és a zooplankton – hatékony terjesztői, azonban a vízi mikroorganizmusok terjesztésében betöltött szerepük vizsgálata a modern molekuláris technikák és téma iránti egyre növekvő érdeklődés ellenére mostanáig háttérbe szorult.
A tanulmány fontos bizonyítékokkal szolgál az élőlényközösségek táplálkozás útján történő terjedésére. Ezenfelül rávilágít arra, hogy a vízimadarak szerepe meghatározó lehet a vizes élőhelyek közötti ökológiai kapcsolatok fenntartásában, a tavak táplálékhálózatának alapjait képező prokarióta- és egysejtű mikroeukarióta-közösségek szintjén.
A tanulmány fontos bizonyítékokkal szolgál az élőlényközösségek táplálkozás útján történő terjedésére. Ezenfelül rávilágít arra, hogy a vízimadarak szerepe meghatározó lehet a vizes élőhelyek közötti ökológiai kapcsolatok fenntartásában, a tavak táplálékhálózatának alapjait képező prokarióta- és egysejtű mikroeukarióta-közösségek szintjén.

További megjelenések a témában:

elkh.org

origo.hu

tudomanyplaza.hu

Nyomtatott sajtó:
feol.hu - Rájöttek a kutatók: így terjesztik a vízimadarak a baktériumokat - 2022.08.13.
kemma.hu - Rájöttek a kutatók: így terjesztik a vízimadarak a baktériumokat - 2022-08-13
haon.hu - Rájöttek a kutatók: így terjesztik a vízimadarak a baktériumokat - 2022-08-13
duol.hu - Rájöttek a kutatók: így terjesztik a vízimadarak a baktériumokat - 2022-08-13
kisalfold.hu - Rájöttek a kutatók: így terjesztik a vízimadarak a baktériumokat - 2022-08-13
zaol.hu - Rájöttek a kutatók: így terjesztik a vízimadarak a baktériumokat - 2022-08-13
szoljon.hu - Rájöttek a kutatók: így terjesztik a vízimadarak a baktériumokat - 2022-08-13
erdon.ro - Rájöttek a kutatók: így terjesztik a vízimadarak a baktériumokat - 2022-08-13

Hírek

Az európai édesvízi biodiverzitás védelmi prioritásai

Az Ökológiai Kutatóközpont munkatársainak vezetésével a napokban átfogó természetvédelmi elemzés jelent meg, amely európai léptékben vizsgálta az édesvízi biológiai sokféleséget a területi védelem tükrében. Az elemzés vízgyűjtők értékességét vetette össze az ott élő fajok természetvédelmi helyzete alapján. Eredményeik szerint a legfontosabb területek többsége a mediterrán félszigeteken található, de a magyarországi vízgyűjtők is kiemelt értéket képviselnek. A kutatás a PLOS ONE folyóiratban jelent meg.

Az édesvizek a Föld felszínének csupán 1%-át borítják, de az ismert fajok 10%-ának adnak otthont. Az édesvízi ökoszisztémák továbbá számos ökológiai szolgáltatást nyújtanak, mint az élelmiszertermelés, szénraktározás, vagy a víztisztítás. A szárazföldi, tengeri és édesvízi ökoszisztémák közül utóbbi esetében fogynak leginkább az egyes fajok populációi. Ennek elsősorban az élőhelyek megszűnése az oka, leginkább a lecsapolások, mederszabályozások, vízerőművek létesítése, szennyezések és a klímaváltozás miatt. Az édesvizek helyzetét tovább nehezíti, hogy védett területek kijelölésekor ritkábban veszik őket figyelembe, sokszor például az egyes vízfolyásoknak a területek lehatárolásában van pusztán szerepe.

Az édesvízi biodiverzitás jobb védelmének elősegítése érdekében egy, az Ökológiai Kutatóközpont munkatársai által vezetett nemzetközi kutatócsoport elemzést készített, amelyben rangsorolták az európai kontinensen található vízgyűjtőket természetvédelmi értékességük alapján, majd ezen értékességet összevetették a területi védelemmel is. Ehhez egy globális édesvízi adatbázist használtak, amely 18816 vízgyűjtőre osztja fel a kontinenst. Az egyes fajok elterjedését ezen vízgyűjtőkben összegezték a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) adatai alapján. Az elemzésben 512 hal, 656 puhatestű, 124 szitakötő, 339 vízinövény, azaz összesen 1631 faj adatai vettek részt. Az egyes fajokat más-más súlyokkal vették számításba szintén az IUCN által meghatározott veszélyeztetettség, valamint terjedőképességük alapján. Minél veszélyeztetettebb egy faj, illetve minél kevésbé képes terjedni, annál nagyobb súllyal szerepelt.

A kutatók az elemzéshez a szisztematikus természetvédelmi tervezés eszköztárát használták. Ezen módszerek célja, hogy a védett területek kijelölése tudományosan megalapozott szempontok alapján történjen. A természetvédelem hajnalától az elmúlt évtizedekig a védett területeket inkább társadalmi és esztétikai szempontok alapján jelölték ki félreeső, kevésbé hasznosítható, de sokszor tájképileg igen látványos helyeken. Ilyen látványos hely például a Föld első nemzeti parkja, az amerikai Yellowstone, vagy a nehezen művelhető, de mind kulturálisan, mind biológiailag nagy értéket képviselő Hortobágy. Az utóbbi időben a fókusz eltolódott az inkább tudományos megközelítésű, a biodiverzitás, valamint a veszélyeztetett fajok és élőhelyek minél nagyobb mértékű területi lefedettségének irányába. Ennek egyik fontos lépése a térbeli természetvédelmi prioritizálás, amely folyamat végén egyes tervezési egységeknek (közigazgatási egységek, vízgyűjtők, rácsháló cellái stb.) különböző prioritásértékeket számolunk. A prioritásértékek számítása általában valamilyen erre a célra kifejlesztett szoftver segítségével történik. Ilyen például a Marxan, amelyet ausztrál kutatók készítettek a Nagy-korallzátony Nemzeti Park bővítésének megalapozásához. Konkrét védett területek kijelölése mellett az ilyen szoftverek a meglévő védett terület hálózat megalapozottságának vizsgálatára is alkalmasak.

Az itt ismertetett vizsgálatban a kutatók szintén a Marxan eszközt használták, melynek segítségével az egyes fajokat különbözőképp súlyozva a szoftver kiszámolta a vízgyűjtők természetvédelmi értékességét.

1.ábra Az európai vízgyűjtők természetvédelmi értékesség szerint. (A) konnektivitás nélkül, (B) konnektivitással. A narancssárgák a legértékesebbek, a szürkék a legkevésbé értékesek.

Ezen vízgyűjtők többsége az Ibériai, Itáliai és a Balkán félszigeteken, valamint a nagyobb folyók, mint a Duna mentén találhatóak, észak felé haladva egyre kisebb arányban. Az is kiderült, hogy a teljes országokra kiszámolt átlagos értékességet nézve Magyarország a harmadik helyen szerepel Európában.

2. ábra: Az európai országok átlagos természetvédelmi értékessége az édesvízi biodiverzitás szempontjából.

A kutatók a természetvédelmi értékességet a folyószakaszok összekapcsoltságának függvényében is megvizsgálták. Ez azért fontos, mert az egyes vízgyűjtőket ért hatások a folyók áramlása miatt más vízgyűjtőket is érinthetnek, így a természetvédelemben az utóbbi időben előtérbe került a folyószakaszok kapcsoltságának (konnektivitásának) biztosítása. Az elemzésből az derült ki, hogy bár a konnektivitás beépítése fontos, bizonyos tavi fajok védelmének lehetősége lecsökken, ha a kijelölhető prioritásterületek korlátozottak. A kutatók kiszámolták azt is, hogy a természetvédelmi értékesség mennyire van átfedésben a védett területek jelenlegi hálózatával. Európa nagy részén a helyzet jónak mondható, bár elég nagy a szakadás keleti/déli és nyugati/északi országok között.

3. ábra. Az európai vízgyűjtők természetvédelmi értékessége és a védett területek közötti kapcsolat. (A) konnektivitás nélkül, (B) konnektivitással.

Az Európai Unióban a meglévő Natura 2000 hálózatnak köszönhetően nemcsak a magas érték párosul magas védelemmel – mint Magyarországon –, de sokszor az alacsony érték is. Európai léptékben a védett terület hálózat bővítése az édesvízi biodiverzitás szempontjából kiemelt Balkán-félszigeten lenne a legfontosabb, de Ukrajna és Oroszország is bővelkedik magas értékű, de alacsony védettségű területekben.

Fotó: Egy védelemre érdemes magas természetvédelmi értékességgel rendelkező balkáni folyó a Shales Albániában. Szabolcs Márton felvétele.

A publikáció: Szabolcs M, Kapusi F, Carrizo S, Markovic D, Freyhof J, Cid N, et al. (2022) Spatial priorities for freshwater biodiversity conservation in light of catchment protection and connectivity in Europe. PLoS ONE 17(5): e0267801. https://doi.org/10.1371/journal.pone.0267801

Hírek

Eltérő társas viselkedésű pókkolóniák vizsgálatával mutatták ki az élőhelyi sajátosságok hatását a fajok elterjedésére

Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) Evolúciótudományi Intézetének munkatársai, Vásárhelyi Zsóka és Scheuring István, valamint a University of British Columbia kutatója, Leticia Avilés a kiterjedt társas viselkedést mutató úgynevezett szociális pókok, illetve a kevésbé együttműködő, de hosszú anyai gondoskodást mutató úgynevezett szubszociális pókok elterjedési mintázatát vizsgálták az Andok keleti lejtőinek számítógépes modellezésével. Megállapították, hogy egy adott élőhely ökológiai sajátosságai alapvetően meghatározzák, hogy szociális vagy szubszociális fajok élnek-e az adott élőhelyen.. Az eredményeket bemutató tanulmány az American Naturalist folyóiratban jelent meg.

A pókokat jellemzően magányos és agresszív állatokként ismerjük, mégis létezik egy maroknyi pókfaj a trópusokon, ahol az egymással közeli rokon egyedek egy közös hálóban élnek. A sűrű szövésű, háromdimenziós hálót csoportosan építik, a zsákmányt közösen ejtik és fogyasztják el, és az utódokat is együtt gondozzák. Ezeket a fajokat összefoglaló néven szociális pókoknak nevezzük. Vizsgálatuk hozzájárulhat többek között a társas viselkedés evolúciós és ökológiai hátterének mélyebb megértéséhez.

Terepi szakemberek megfigyelték, hogy a tengerszint feletti magasság és az egyenlítőtől való távolság növekedésével a szociális pókfajokat kevésbé együttműködő, úgynevezett szubszociális fajok váltják fel, amelyekre bár hosszú anyai gondoskodás jellemző, kiterjedt társas viselkedést nem mutatnak. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy mi alakítja ki ezt az elterjedési mintázatot.

A szakirodalomban ezt a jelenséget két eltérő hipotézis magyarázza. A prédaméret-hipotézis szerint csak ott éri meg közös hálót fenntartani, azaz szociális életmódot folytatni, ahol elegendő mennyiségű nagy testű prédaállat fordul elő., A kolónia méretének növekedésével ugyan csökken a háló felület-térfogat aránya, azonban ezt a hatást ellensúlyozza, hogy a népesebb kolóniák nagyobb prédát is zsákmányul tudnak ejteni.

Ezzel szemben a zavarás-hipotézis szerint ott, ahol jelentős zavaró tényezők – például szél, eső, ragadozók – vannak jelen, a magányos egyedek nem tudnak stabilan szaporodni. Ennek oka, hogy az e fajokra jellemző sűrű háromdimenziós hálót nagyon költséges fenntartani, és ha az anya például a háló rendben tartása miatt nem tudja elég ideig gondozni utódait, akkor azok még az ivarérettség előtt elpusztulnak. Mindez arra utal, hogy a szociális fajok elterjedését a préda mérete, a szubszociális fajokét pedig a zavarás mértéke befolyásolja.

A kutatók legújabb vizsgálatukban az Andok keleti lejtőit számítógépen modellezték, beépítve a változó gradienseket –(a prédaállatok maximális méretének változását és a zavarás mértékét) Erre a modellezett élőhelyre több különböző méretű, virtuális szociális és szubszociális pókkolóniát „telepítettek”, és megfigyelték, hogy melyik faj milyen környezetben maradt életben, illetve hol bizonyult sikeresebbnek.

A modell jól szemlélteti, hogy a prédaméret és a zavarás együttesen valóban képes kialakítani a természetben előforduló elterjedési mintázatokat. A kutatók kimutatták, hogy a zavarás nemcsak a kis kolóniák elpusztításáért felel, hanem potenciálisan stabilizáló hatása is lehet, méghozzá a legnagyobb kolóniákban. Az eredmények arra utalnak, hogy egy adott élőhely ökológiai sajátosságai jelentős hatással lehetnek az ott élő fajok társas viselkedésére.

Kép: Egy szociális pókkolónia hálója és néhány tagja (jobbra fent). A képeken a tanulmányt inspiráló fajok egyike (Anelosimus eximius) látható. A képet L. Aviles készítette Equadorban.

Publikáció:

Vásárhelyi, Zs., Scheuring, I., & Aviles, L. (2022). The ecology of spider sociality – A Spatial Model. American Naturalist, 199:6 https://doi.org/10.1086/719182

Forrás: elkh.org

Hírek

A mikrobiális együttműködés szerepe a magasabb szerveződési szintek kialakulásában

Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) két munkatársa, Zachar István és Boza Gergely mikrobiális közösségekben vizsgálta, hogy milyen szerepet játszik a sejtek közötti együttműködés a magasabb szerveződési szintek kialakulásában. A kutatás során azonosították azokat a szelekciós erőket, amelyek elősegítik vagy éppen gátolják a mikrobiális közösségek felépülését, reprodukcióját és magasabb szerveződési szintek esetleges kialakulását. Az eredményeket összefoglaló tanulmány a Frontiers in Ecology and Evolution című rangos nemzetközi folyóiratban jelent meg.

A mikrobiális közösségek egysejtű szervezetekből, leggyakrabban baktériumok és archaeák sokaságából épülnek fel. Ilyenek például a biofilmek, amelyek a folyómedrek kövein, a növények gyökerein, az állatok és az ember bőrén vagy a tápcsatorna belső felületén alakulnak ki. Ezekre a közösségekre rendszerint igen nagy változatosság jellemző, ugyanakkor a kölcsönhatások többnyire a sejtek közvetlen szomszédságára korlátozódnak.

A mikrobiális közösségek körében az egyik leggyakrabban előforduló kölcsönhatás a metabolikus együttműködés, mely során a sejtek különféle anyagcseretermékeket engednek a környezetükbe, amelyek kis távolságokra, például a szomszéd sejthez szabadon eljutnak. Ezek a molekulák – amelyek lehetnek egyszerű táplálékmolekulák, antibiotikumok, enzimek vagy szignálmolekulák – nemcsak táplálékot jelentenek a szomszédnak, hanem gyakran sejtek közötti bonyolultabb, magasabb rendű kölcsönhatásokat is közvetítenek, végeredményben pedig serkentik vagy gátolják a partner szaporodását.

A mikrobiális világban általánosan elterjedtek a kölcsönös segítségnyújtásra, kooperációra épülő kölcsönhatások – például a szintrófia, azaz anyagcsere-együttműködés –, melyek rendkívül fontosak e közösségek kialakulása, működése és fenntartása szempontjából. Ugyanakkor a környezetbe kibocsátott és szabadon diffundáló termékek áltában költségesek, vagy csak veszteségek árán jutnak el a donortól a fogadó félhez, többek között a természetes lebomlás és az erőforráson élősködök miatt.

A metabolikus kooperáció leghatékonyabb formája az eltérő fajok egyedei közötti szimbiózis, és különösen az endoszimbiózis, amikor az egyik sejt a másik belsejébe költözik. Annak ellenére, hogy ez kézenfekvő megoldás lenne a mikrobák között oly gyakori kölcsönösen előnyös kapcsolatok stabilizálására, eddig csak egy ilyen eset ismert. A sejtmagvas (eukarióta) élőlények egyik legfontosabb vívmánya, a mitokondrium is endoszimbiózis révén alakult sejtszervecskévé, amikor körülbelül 2 milliárd évvel ezelőtt egy baktérium beköltözött egy másik archaea gazdába. Egyes elméletek szerint ez a rendkívül sikeres kapcsolat is a baktérium és az archaea kölcsönösen előnyös anyagcsere-szintrófiájából indult ki. Azonban a ma élő sejtmag nélküli egysejtűek (prokarióták) között egyáltalán nem ismerünk olyan szoros szintróf kapcsolatot, amely megközelítené az endoszimbiózist. Az eukarióták kialakulása prokarióta ősökből nagy evolúciós átmenet volt, melynek során a sejtek elveszítették önállóságukat, és új evolúciós egységet hoztak létre, mely egymaga felelős a minket körülvevő makroszkópos élővilágért. Hiába rendkívül elterjedt a szintrófia az egyszerű egysejtűek világában, egyetlen olyan bizonyítható esetet sem ismerünk, amikor az evolúció magasabb szerveződéshez, nagy átmenethez vezetett volna az ilyen szintróf közösségekben. Vajon a prokarióták miért nem képesek gyakrabban „szintet lépni”, miért nem látunk több hasonló nagy átmenetet?

Az ÖK kutatói vizsgálataik során az alapján kategorizálták a szelekciós erőket, hogy melyek segítik vagy gátolják a mikrobiális közösségek felépülését, reprodukcióját és magasabb szerveződés esetleges kialakulását. Számba vették azokat a közösségi tulajdonságokat ‒ fajösszetétel, csatolt anyagcsere, metabolikus funkciók, közösségfelépülési és interakciós mintázatok ‒, amelyek nemcsak, hogy stabilan fenntarthatók egy ilyen közösségben, új közösségek létrejöttekor újra megjelennek, és továbbadják a kisebb változásokat (vagyis örökítik az információt). Ha a baktériumtelepeknek van ilyen adaptív tulajdonsága, az stabilan fennmaradhat a populációban, például a telepalkotókból kialakuló új kolóniákban. Ha ez a tulajdonság szelektív előnyt jelent a kolóniának, akkor a magasabb szintű csoportszelekció révén fennmaradhat. Ez jelentené az első lépést egy bakteriális nagy átmenet felé. Erre azonban a baktériumközösségek (és felépülésük) nagy variabilitása miatt kicsi az esély, és egyelőre meggyőző példát sem látunk.

A kutatók szerint alternatív megoldást jelent az, amikor a magasabb szintű szelekció révén a laza kölcsönhatási hálózat szoros, páros szimbiózishoz vezet. Tankönyvi példa erre az endoszimbiózis, egy sejt beköltözése egy másik sejtbe, ami az eukariótáknál általános, a prokarióták világában azonban a mitokondrium eredetét leszámítva ismeretlen. Úgy tűnik, a prokarióták számára egyszer adatott meg, hogy magasabb szerveződési szintre lépjenek. Ez a gyümölcsöző kapcsolat vezetett el ahhoz is, hogy e sorokat elolvashassuk.

Publikáció:
Zachar I and Boza G (2022). The Evolution of Microbial Facilitation: Sociogenesis, Symbiogenesis, and Transition in Individuality. Front. Ecol. Evol. 10:798045. doi: 10.3389/fevo.2022.798045

Forrás: elkh.org

Hírek

Kimutatták, hogy a kérészek látórendszere alkalmazkodik az eltérő fényviszonyokhoz

Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) és az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Biológiai Intézetének munkatársai legújabb kutatásukban arra keresték a választ, hogy mit láthatnak a lárvaként vízben fejlődő, majd kifejlett példányként a vizet elhagyó kérészek, és hogyan határozza ez meg a viselkedésüket. A kutatók elektroretinográfiával végzett vizsgálataik során kimutatták, hogy a hazánkban védett kérészfaj, a dunavirág látórendszere a fejlődés során a fényviszonyok változásához igazodik. Az eredményeiket bemutató tanulmány a rangos Proceedings of the Royal Society B folyóiratban jelent meg.

Az egyéves életciklusú dunavirág petéiből április környékén kelnek ki a lárvák, amelyek szerves törmelékkel, élőbevonattal táplálkoznak, és egészen a késő nyári rajzási időszakig fejlődnek. A rajzás sötétedés után kezdődik, ekkor a lárvák felúsznak a felszínre, ahol szárnyas rovarrá vedlenek. A hímek újabb vedlése után megtörténik a párzás, majd a megtermékenyített nőstények a folyó folyásirányával szemben repülnek néhány kilométert, hogy a vízbe rakott peték nagyjából ugyanoda kerüljenek, ahol az őket lerakó nőstények is kifejlődtek.

A dunavirág rajzása viszonylag rövid idő alatt zajlik le az alkonyati órákban, amikor az emberi szem számára már sötét van, a nap szórt fénye azonban még dominál az égen. Az égboltfényben ilyenkor a legnagyobb a kék és ultraibolya fénynek a hosszabb hullámhosszú fénykomponensekhez viszonyított aránya. Ez az időszak követi a fényképészek által kék órának nevezett rövid időablakot.

Legújabb vizsgálatukban a kutatók elektroretinográfiával mérték a dunavirág összetett szemének spektrális érzékenységét lárva és kifejlett állapotú egyedekben, és e csoportok között jelentős különbségeket találtak. „A lárvák szeme a zöld spektrális tartományra volt érzékenyebb, míg a kifejlett kérészeké az ultraibolya fényre” – mondta el Egri Ádám, az ÖK Vízi Ökológiai Intézetének munkatársa, a tanulmány első szerzője.

A dunavirág a víz alatt fejlődik, ahol az olykor zavaros, barnás színű környezetben a spektrum hosszabb hullámhosszú tartománya dominál, és a fényintenzitás is kisebb, mint a felszínen. Ez azt jelenti, hogy a legnagyobb arányban a zöld, sárga és vörös hullámhosszak vannak jelen, a lárva számára tehát előnyösebb, ha szeme elsősorban a zöld spektrális tartományra érzékeny.

A kutatók budapesti webkamerák felvételeinek segítségével meghatározták, hogy a dunavirág jellemzően a horizont alatti tizennégy és hét fokos napállás között rajzik tömegesen, amikor az égbolt fényében az ultraibolya fotonok zöld komponensekhez viszonyított aránya a legnagyobb. A kifejlett kérészek elsődlegesen ultraibolya-érzékeny szeme tehát a rajzási időablakhoz való alkalmazkodásra utal.

„Korábban kimutattuk, hogy a dunavirág az ultraibolya és a kék fényhez vonzódik a legerősebben, ez összhangban áll a mostani laborkísérleteink eredményeivel” – mondta Kriska György, az ELTE docense, aki 2012-ben kezdte el a kérészek pusztulásával kapcsolatos vizuális ökológiai kutatásait.

Jól ismert jelenség a dunavirág közvilágítási lámpáknál megfigyelhető tömeges pusztulása, amely a kültéri lámpák spektrumának helyes megválasztásával csökkenthető. A többségében rövid hullámhosszú fényforrások, mint a kékes színű, hideg fehér LED, sokkal több kérészt vonzanak, mint amelyeknek a spektrumában elsősorban a hosszabb hullámhosszak vannak jelen, például a sárgás, meleg fehér LED.

A dunavirág példája is erősíti tehát azt az elméletet, amely szerint a mesterséges fényforrások közül a hosszabb hullámhosszú, meleg fehér fények okozzák a legkevesebb kárt az élővilágban, így célszerű ilyeneket alkalmazni.

Forrás: elte.hu

Kép: Potyó Imre felvétele

Forrás: elkh.org

Hírek

Gyepi madárfajok élőhely átalakító tevékenysége: A darvak mint ökoszisztéma mérnökök

A természetben az élőlények bonyolult és összetett kapcsolatrendszerben állnak egymással. Vannak olyan élőlények, melyek különösen nagy hatással vannak a velük együttesen előforduló fajokra, ezeket ’ökoszisztéma mérnököknek’ nevezzük. Jól ismert ökoszisztéma mérnökök például a korallok, melyek zátonyai számtalan vízi élőlény számára nyújtanak élőhelyet vagy például a hódok, melyek valódi mérnök tevékenységük révén alapvetően átalakítják a vizes élőhelyeket. A madárvilág ismert mérnökei a harkályok, melyek odúit az énekesmadarak használják. Gyepi élőhelyeken azonban mindezidáig nem ismertünk példát a madarak jelentős ökoszisztéma átalakító tevékenységére. Az Ökológiai Kutatóközpont Lendület Vegetáció és Magbank Dinamikai Kutatócsoportjának tagjai ezt az érdekes jelenséget bizonyították a Land Degradation and Development c. folyóiratban megjelent közleményükben.

Kutatásukban az európai és magyarországi természetvédelem ikonikus madárfajának, a darunak a gyepi ökoszisztémákra kifejtett hatását vizsgálták. A daru világállománya az elmúlt évtizedekben – az európai szintű védelmi intézkedéseknek, a vizes élőhelyek helyreállításának, és a daru kiváló alkalmazkodóképességének köszönhetően – örömteli módon jelentősen nő. Az állománynövekedés miatt ezeknek a nagy testű madaraknak a természetes ökoszisztémákra gyakorolt hatása is egyre nőni fog, emiatt fontos, hogy megértsük, milyen ökológiai szerepet töltenek be a darvak a gyepi élőhelyeken.

Magyarország a daruvonulás fontos helyszíne, ősszel akár 100 000-160 000 madár is megfigyelhető az alföldi területeken. A darvak főleg a kukoricatarlókon táplálkoznak, ám sokszor kimennek a gyepekre is, ahol ízeltlábúakkal egészítik ki étrendjüket. A madarak a gyepen ’daruszántásokat’ csinálnak: csőrükkel felvágják a talajt és a növényzetet, miközben talajlakó gerinctelenek után kutatnak. A bolygatott területek mérete általában néhány négyzetméter, ám helyenként akár több hektár kiterjedésű daruszántások is előfordulnak. A daruszántások a szikes puszták jellegzetes tájképi elemei, ám az ÖK kutatásai előtt nem ismertük a tájban betöltött ökológiai szerepüket.

A kutatók a Hortobágyi Nemzeti Parkban vetették össze a daruszántások és a bolygatatlan szikes puszták növényzetét. Megállapították, hogy a madarak tevékenysége nyomán kialakult foltokon a növényborítás tartósan kisebb volt, mint a bolygatatlan gyepekben. Érdekes módon nem csak a növényzet szerkezetében, hanem a vegetáció fajösszetételében és az ökoszisztéma működésében is jelentős változásokat találtak a kutatók. A daruszántásokon hamarabb sarjadt a növényzet, melyet főleg kétszikűek és egyéves növényfajok alkottak. Ezekre a pionír foltokra nagyobb fajgazdagság és a zárt gyepekétől eltérő fajösszetétel volt jellemző. A környező területekhez képest a daruszántásokon jelentősen nagyobb volt a rovarbeporzású növényfajok fajgazdagsága és mennyisége, így a daruszántások fontos táplálékforrást jelenthetnek a beporzó közösségek számára. Emellett a korábban sarjadó üde növényzetük a kora tavaszi, mostanában jellemzően száraz időszakban fontos takarmányforrást jelenthet a legelő állatok számára. Ugyanakkor a késő nyári időszakban a daruszántások növényzetének takarmányértéke rosszabb, mint a környező bolygatatlan gyepeké.

A kutatók rámutattak, hogy a daruszántások táji szinten is jelentősen megváltoztatják az ökoszisztéma működését, hiszen új, eltérő szerkezetű és fajösszetételű foltokat hoznak létre. Gyepi madárfajok esetében mindezidáig nem volt ismert hasonló mértékű élőhelyátalakító tevékenység. Különösen érdekes, hogy a madarak ezt a jelentős hatást mindössze néhány hét alatt fejtik ki, és tevékenységük évekre meghatározza a növényzet összetételét és a szerkezetét, ezáltal feltehetően a teljes életközösségre hat.

Valkó, O., Borza, S., Godó, L., Végvári, Z., Deák, B. (2022) Eurasian crane (Grus grus) as ecosystem engineer in grasslands ‒ conservation values, ecosystem services and disservices related to a large iconic bird species. Land Degradation and Development https://doi.org/10.1002/ldr.4314

Hírek

Urbanizáció, ízeltlábúak és biológiai védekezés – a beépítettebb területeken gyengébb a rovarkártevők természetes szabályozása

A bolygónkon élő rovarfajok legalább fele növényekkel táplálkozik (vagyis növényevő). A közéjük tartozó rovarkártevők jelentik az egyik legnagyobb fenyegetést a termesztett és természetben előforduló növények számára egyaránt. Számuk szabályozása ezért mind a gazdaság, mind a növények egészsége szempontjából elengedhetetlen. Sajnos a növénykártevők elleni védekezés számos ökoszisztémában elsősorban szintetikus vegyszerhasználatra támaszkodik, amelyek jelentősen károsítják a környezetet és az emberi egészséget. E káros hatások mérséklése érdekében környezetbarát módszerek alkalmazására van szükség, különösen a városokban, ahol a világ népességének több mint fele él.

A biológiai védekezés a biológiai sokféleség által nyújtott egyik legfontosabb szolgáltatás, amelynek becsült gazdasági értéke több mint 400 milliárd dollár évente világszerte. A kártevő rovarok biológiai szabályozását természetes ellenségek biztosítják, hozzájárulva ahhoz, hogy a populációik mérete egy olyan küszöbérték alá korlátozódjon, ahol már nem tekinthetők kártevőnek. A természetes ellenségek lehetnek ragadozók, amelyek megölik és elfogyasztják a zsákmányukat, mint például a levéltetvekkel táplálkozó katicabogarak, vagy un. parazitoidok, amelyek lárvái a gazdaszervezetet parazitálják és így elpusztítják, mint például a hernyókra tojásokat elhelyező fürkészdarazsak.

A városok erre az ökoszisztéma-szolgáltatásra gyakorolt hatását vizsgálta egy globális tanulmányban az Ökológiai Kutatóközpont (Magyarország), a Müncheni Műszaki Egyetem (Németország) és a Nemzeti Mezőgazdasági Kutatóintézet (Franciaország) nemzetközi kutatócsoportja. Eredményeiket a Science of the Total Environment című nemzetközi folyóiratban tették közzé.
A kutatók a meta-analízisnek nevezett statisztikai módszert alkalmazták, amely több, ugyanazon kérdéssel foglalkozó tudományos közlemény eredményeit egyesíti. Ötvenkettő, a világ különböző városaiban végzett kutatást használtak fel. Azt találták, hogy a természetesebb vidéki területekhez képest (pl. nagyobb zöldfelülettel rendelkező városrészek), a városi területeken (pl. nagyobb kiterjedésű burkolt vagy beépített felületekkel rendelkező városrészek) a növényi nedvekkel táplálkozó kártevők (azaz olyan rovarok, amelyek szúró-szívó szájszervükkel a növényi nedveket szívogatják, mint a levéltetvek és pajzstetvek) száma sokkal magasabb, míg a rossz terjedési képességű ízeltlábú természetes ellenségeik száma alacsonyabb volt. A kutatók azt is kimutatták, hogy az ízeltlábúak által biztosított biológiai szabályozás szintje gyengült az urbanizáció mértékének növekedésével.

Eredményeik azt mutatják, hogy a nedvekkel táplálkozó kártevő-populációk természetes szabályozása nem elég hatékony a városokban. A tanulmány első szerzője, Dr. Korányi Dávid, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa elmondta: “Ezek a rovarok az egyik legproblémásabb növényi kártevőknek számítanak a városokban, mivel erősen ronthatják a növények állapotát, valamint nagy mennyiségű mézharmatot termelnek, amelytől a növények, járdák és egyéb felületek ragadóssá válnak. Az eredmények alapján feltételezhető, hogy a természetes ellenségeknek, közülük is különösen a gyengébb terjedési képességű ragadozóknak (például a fülbemászóknak és egyes futóbogaraknak) jelentős szerepük lehet a kártevő rovarok hatékony biológiai szabályozásában.
A vizsgálat vezetője, Dr. Batáry Péter, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadója elmondta: “Ezeket a hasznos ízeltlábúakat összefüggő és kevésbé intenzíven kezelt, természetesebb zöldfelületekkel tudjuk segíteni a városokban. Például a változatos növényzet (beleértve a fákat, bokrokat és magasabb lágyszárúakat), a kevesebb kaszálás, valamint az avar és egyes holtfák meghagyása búvóhelyet és megfelelő környezetet biztosít számukra, hozzájárulva a folyamatos jelenlétükhöz városi területeken is.
Ennek megfelelően ez a tanulmány az ökológiai közösségek és működésük helyreállítása érdekében a természet-alapú megoldások kidolgozását és a városok mesterséges felületeinek csökkentését sürgeti, hogy ezáltal is csökkenjen az urbanizáció ökológiai lábnyoma.

Forrás: Science of The Total Environment

Hírek

2022-ben is folytatódik a szúnyogmonitor

Az idei enyhe tél kedvez a csípőszúnyogoknak. A hideg évszak átvészelése mindig okoz némi veszteséget, a hidegebb tél esetén kevesebb áttelelő egyed éli meg a tavaszt. Csípőszúnyogoknak többféle stratégiája van arra, hogy milyen állapotban vészelik át ezt a rizikós időszakot. Vannak, amelyek imágóként (kifejlett), lárvaként vagy tojás alakban. Azokkal a fajokkal találkozhatunk legkorábban az évben, amelyek imágóként telelnek. Néhány bátrabb egyed egy-egy napsütéses napon kirepülhet a védelmet nyújtó rejtekhelyéről (pincéből, barlangból, fészerből, kisemlős járatokból stb.). Ahogy egyre melegszik az idő, úgy annál több ilyen áttelelt imágóval találkozhatunk. A csípőszúnyog szezon csak akkor kezdődik el igazán, ha a felmelegedéshez csapadék is társul. Az eső vagy a kiáradó folyóvizek elárasztják azokat a területeket, ahol a telelő tojások vannak. Idén március végéig gyakorlatilag nem volt számottevő csapadék. A csípőszúnyog lárvák fejlődéséhez két dolog kell: legyen megfelelő vizes élőhely, és magasabb hőmérséklet. Az április-májusi esőzések ha meleg is társul hozzájuk robbanásszerűen beindítják a csípőszúnyogok fejlődését.

Az inváziós állatok is tojás alakban telelnek át. A nőstények olyan helyeket keresnek, ami némiképp hasonló egy faodúhoz és ahol nem érintkezik a víz a talajjal (esővízgyűjtő hordó, eldugult ereszcsatorna, eldobott szemét stb.). Ha kiszáradnak ezek a tojásrakó helyek, a tojásoknak ez nem okoz problémát, és védettebb helyen akár a telet is túlélhetik. A tavaszi esőzések során ezek az üregek megtelnek esővízzel, és ha elég meleg van a lárvák kikelnek és fejlődésnek indulnak.

Felhívásunkban (www.szunyogmonitor.hu) idén is arra kérjük a lakosságot, hogy amennyiben inváziós csípőszúnyoggal találkoznak a fogás helyének és idejének megjelölése mellett küldjék el nekünk a példányt vácrátóti címünkre (Dr. Soltész Zoltán, Ökológiai és Botanikai Intézet,Ökológiai Kutatóközpont 2163 Vácrátót, Alkotmány u 2-4.), vagy küldjenek egy fényképet az állatról a szunyog@ecolres.hu címre, vagy használhatják erre a MosquitoAlert magyar nyelvű mobiltelefonos applikációt is. Az elektronikus és a fizikai levelekre nagyon rövid időn (néhány napon) belül, az applikációban küldött adatokra – bonyolultabb validáció miatt – egy kicsit később, de minden esetben visszajelzést adunk, hogy melyik fajt sikerült megfigyelni. Továbbá, ha véletlenül nem inváziós csípőszúnyogot sikerült fogni, akkor részletesen kitérünk arra, hogy miben különbözik a beküldött példány a inváziósoktól.

2021-ben 1160 adatot kaptunk melyből 407 ázsiai tigrisszúnyognak, 86 Ázsiai bozótszúnyognak, és 54 koreai szúnyognak bizonyult. Az ázsiai tigrisszúnyogot legtöbbször Budapestről és környékéről jelentették és szórványosan a Dunántúlról.

Az ázsiai tigrisszúnyog beküldési helyei 2021-ben (www.szunyogmonitor.hu)

A legtöbb ázsiai bozótszúnyogot Budapestről és környékéről jelezték, de elszórtan találtak Nyugat-Magyarországon és az északi országrészben is.

Az ázsiai bozótszúnyog beküldési helyei 2021-ben (www.szunyogmonitor.hu)

A legtöbb koreai szúnyogot Budapestről és a várostól észak-keleti irányba lévő településekről kaptuk, valamint elszórtan a nyugati országrészből jelentették

A koreai szúnyog beküldési helyei 2021-ben (www.szunyogmonitor.hu)

Miért vizsgáljuk az inváziós csípőszúnyogokat?

Fontos a három fajjal foglalkozni, mert opportunisták vagyis aktívan csípik az embert, házi- és vadállatokat, kétéltűeket, hüllőket és madarakat, így terjeszthetnek állatról emberre kórokozókat. Számos olyan kórokozót terjeszthetnek, amit a hazai csípőszúnyog fajaink nem. Azonban fontos azt tudni, hogy egy veszélyes inváziós csípőszúnyog által terjesztett kórokozó magyarországi megtelepedésének feltétele, hogy a vektorokból (azaz az inváziós fajokból) nagy egyedszámú stabil populációi legyenek Magyarországon. Ennek a vizsgálatnak egyik fő célja, az inváziós fajok elterjedését nyomon kövessük.

Kapcsolódó link(ek):

Szúnyogmonitor

Hírek

A hímek is válogatósak, kivéve, amikor a dolgok nehezebbre fordulnak

Az Ökológiai Kutatóközpont kutatói által végzett tanulmány szerint a madarak udvarlási intenzitása egyedre jellemző, sajátos tulajdonság.
Az Animal Behaviour folyóiratban megjelent tanulmányuk eredményei azt mutatták egy kistermetű vándormadár vizsgálatakor, hogy a hímek vehemensebben udvarolnak a vonzóbb tojóknak, illetve ha megnő annak a kockázata, hogy nem találnak párt maguknak a költési időszak előrehaladtával. Vagyis, a hímek képesek a pillanatnyi körülményekhez igazítani az udvarlási viselkedésüket.

Rövid összefoglaló
Az Ökológiai Kutatóközpont kutatócsoportja egy kis vándormadár udvarlási viselkedését vizsgálva megállapította, hogy a madarak udvarlási intenzitása egyedre jellemző, sajátos tulajdonság, illetve, hogy a hímek az udvarlás intenzitását a pillanatnyi körülményekhez igazítják. A kutatócsoport tagjai azt találták, hogy a hímek vehemensebben udvarolnak a vonzóbb tojóknak, illetve ha megnő annak a kockázata, hogy nem találnak párt maguknak a költési időszak előrehaladtával.

A párválasztás mindenki számára legalább annyira bonyolult, mint amennyire fontos Nem csak az emberek, hanem az állatok világában is,. Minél szerencsésebb a párválasztás, annál nagyobb az esélye annak, hogy az egyednek több utóda születik és a genetikai állománya tovább öröklődik. Sok állatnak, mint például a madaraknak, színes tollazata vagy látványos viselkedésformája van, amelyek vonzóvá teszik őket a párválasztás során. Azonban e jellegzetességek kifejezése és fenntartása költséges lehet, mivel, például a ragadozók ezen feltűnő jellegzetességek miatt könnyebben észrevehetik őket. A legvonzóbbak általában a legjobb fizikai és genetikai adottságokkal rendelkező egyedek, akik így több és életképesebb utódot képesek létrehozni.

Hagyományosan a nőstényeket tartják a válogatósabb nemnek, míg a hímekről azt feltételezik, hogy válogatás nélkül bármely nősténnyel párba állnak. Ez a feltételezés azon a tényen alapul, hogy a legtöbb faj hímje a nőstényekhez viszonyítva kevesebb időt és energiát fektet olyan folyamatokba, mint az ivarsejtek előállítása (a petesejt előállítása költségesebb, a spermiumok előállításához képest), az utódok kihordása és/vagy felnevelése. Tehát a hímek számára a szaporodás kisebb a költséggel járhat, és akár több nősténnyel is párba állhatnak egy szaporodási időszak során. Ez a feltételezés azonban megkérdőjelezhetővé válik, ha figyelembe vesszük, hogy a hímek is ugyan úgy kivehetik a részüket a szaporodás terheiből, mint a nőstények. Például a hímek valószínűleg több időt és energiát fordíthatnak az udvarlásra, a territóriumuk megtartására (vagy új területek megszerzésére), illetve az utódaik fajtársaktól vagy ragadozóktól való védelmére, mint a nőstények. Ez alapján a hímek energiabefektetése egyensúlyba kerülhet a nőstények ráfordításával, így a hímek miért ne részesíthetnék előnyben a jobb minőségű nőstényeket, vagy miért ne igazítanák az udvarlási intenzitásuk a pillanatnyi körülményekhez? Ezekre a kérdésekre próbált választ adni az Ökológiai Kutatóközpont Evolúciós Ökológia kutatócsoportja.

E kérdések megválaszolásának érdekében a szerzők egy kis vándormadárra, a Pilis-Visegrádi-hegység erdeiben gyakori örvös légykapóra (Ficedula albicollis) összpontosítottak. Miután április közepén megérkeznek a vonulásból, a hím örvös légykapók kiválasztanak egy odút maguknak, és feltűnő udvarlási viselkedéssel, például énekkel és egyéb hívójelekkel próbálják magukhoz csalogatni a nőstényeket. Eme faj esetében, számos tulajdonságról tudjuk, hogyan jelzik az egyedek minőségét, ilyen például a testméret, a kor, a hímek feltűnő fekete tollazata a költési időszak során, vagy a fehér szárnyfolt, amely mindkét ivarnál megtalálható. Ezek a jellegzetes tulajdonságok teszik az örvös légykapót alkalmas modellállattá a hímek változatos udvarlási viselkedését befolyásoló külső és belső tényezők vizsgálatára.

A párválasztás időszakában, a kutatók előre befogott örvös légykapó tojókat helyeztek kalitkákban a hímek által elfoglalt költőodúk tetejére, ezzel szimulálva a tojók érdeklődését a hímek iránt, illetve ezzel mérve a hímek udvarlási viselkedését. Minden hímet több különböző tojóval teszteltek, és ugyanazt a tojót több különböző hímnek mutatták be. A kutatók 11 éven át több mint 630 viselkedési teszt elvégzése után három izgalmas eredményre jutottak. Először is, egyes hímek következetesen gyorsan és lelkesen udvaroltak a tojóknak, míg mások kevésbé intenzíven reagáltak a tojók jelenlétében, ami arra utalhat, hogy az udvarlás intenzitása egyedre jellemző, sajátos tulajdonság ebben a madárfajban. “Mivel a párválasztási időszakban gyakran több tojó is felkeresi az udvarló örvös légykapó hímeket, a jó minőségű hímek következetesen alacsonyabb udvarlási intenzitást mutathatnak, ha úgy érzékelik, hogy vonzóbbak a tojók számára, és az udvarlás más tevékenységektől vesz el energiát. Ezzel szemben a rosszabb minőségű hímek, akiknek a párba állási valószínűsége alacsonyabb, következetesen határozottabb udvarlási stratégiát választhatnak” – magyarázza David Canal, a tanulmány vezető szerzője.

Másodszor, a kutatók azt is megfigyelték, hogy egyes tojók rendre nagyobb érdeklődést váltottak ki a hímekből, mint más tojók, ami arra utalhat, hogy a hímek párválasztása is tudatos. Nem sikerült azonban azonosítani azokat a tojóra jellemző tulajdonságokat, amelyek meghatározzák a hímek viselkedési válaszának intenzitását. “Lehetséges azonban, hogy az udvarlási viselkedésben tapasztalt változatosságot olyan, a tanulmányunkban nem mért tulajdonságok befolyásolják, mint például az énekkel kapcsolatos jellemzők, az agresszivitás, vagy a tollazat egyes jellemzői (pl.: az ultraibolya komponensei), amelyeket a madarak jelzésként használnak a párválasztás során ” – állítja David Canal. Utoljára, de nem utolsó sorban, a kutatók azt is kimutatták, hogy a hímek a szezon előrehaladtával és a párba állásra való esély csökkenésével fokozták az udvarlási intenzitásukat, függetlenül a kihelyezett tojó minőségétől. Ez azt mutatja, hogy a hímek kevésbé válogatósak, ha nő annak a kockázatnak a valószínűsége, hogy nem találnak maguknak párt. “Ez az eredmény ismét megerősíti azt az elképzelést, hogy a hímek nem csak “egyszerű, érzéketlen önmagukat másoló gépek”, hanem a hímek képesek viselkedésüket az fennálló körülményekhez, például a még párba nem állt tojók vagy a konkurens hímek jelenlétéhez igazítani” – fejti ki David Canal.

Összességében ez a munka rávilágít az udvarlási intenzitás fontosságára, amely megbízhatóan jelzi a hím minőségét a párválasztás során. Fontos megjegyezni, hogy a hímek a lehetséges párjuk minőségéhez igazíthatják udvarlásuk intenzitását, ami azt jelzi, hogy válogatósak is lehetnek, egészen addig, amíg a körülmények el nem kezdenek rosszabbra fordulni, és akkor egy rossz minőségű tojóval való párba állás is jobb választás, mint egyedül maradni.

Hírek

Édesvizek szalinizációja

Az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetének kutatói is részt vettek az édesvizek szalinizációjával kapcsolatos globális kutatási prioritások megalkotásában. Review cikküket az ökológia egyik legrangosabb folyóiratában, a Trends in Ecology and Evolution-ben közölték.

Az édesvizek sótartalmának növekedése világszinten napjaink egyik legégetőbb felszíni vízkészleteket érintő problémája, amely a biodiverzitást és a társadalom számára biztosított ökoszisztéma-szolgáltatásokat is veszélyezteti. A kutatási hiányterületek bemutatására és a jövő kutatási prioritásaira tett most javaslatot egy nemzetközi kutatókból álló kutatócsoport, az Ökológiai Kutatóközpont részvételével futó H2020 AQUACOSM-plus projekt keretében.

Forrás: Cell Press journal