Az idei nyár a kiszáradó tavakról és folyókról szól, Debrecen is nemrégiben veszítette el kedvenc tavát. A Vekeri-tó kiszáradásáról kérdeztük, de egy sokkal komplexebb problémáig jutottunk Lukács Balázs Andrással, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársával.
LBA: A múltbeli aszályok után azért mindig esett annyi eső, hogy az a szántóföldekről a csatornákba lefolyva eljutott a Vekeri-tóig is. Ám az elmúlt évek már annyira csapadékhiányosak voltak, hogy ami esett, az rögtön vagy a talajban elszikkadt, vagy a csatornákig eljutott, és ott szikkadt el. A Vekerinek így nem maradt vízutánpótlása, és ez vezetett el a mostani teljes eltűnésig. Nagyon pontosan megmutatja térségi szinten a vízellátási gondokat, és ott már valóban súlyos, amit tapasztalunk.
Ilyenkor rögtön az merül fel, hogy meg kellene menteni a tavat, és hogy vissza lehet-e fordítani még a folyamatot. Lehet, kell?
LBA: Itt ugyancsak külön választanám a Vekeri-tó kérdését önmagában, és az átfogóbb vízgazdálkodási problémát. A vizes élőhelyekkel kapcsolatban általában el lehet mondani, hogy szerencsére sokkal gyorsabban regenerálódnak, mint a szárazföldi élőhelyek. Ha újra víz kerülne a tóba, gyorsan helyreállna az ökoszisztéma, azzal együtt, hogy a halállományt újra kellene telepíteni, de az egyébként is telepített állomány volt. A kérdés inkább az, hogy fog-e még víz kerülni bele, és ha igen, honnan és milyen módon.
