Az emberiség sorsa a 2020-as években: együttműködsz vagy meghalsz

2020 nem volt átlagos év, de vajon tekinthető-e korszakhatárnak? Négy olyan embert kérdezett erről a qubit.hu, aki a maga szakterületén keresztül a nagy képet is jól látja: Szathmáry Eörs evolúció biológust, Chikán Attila közgazdászt, Pintér Róbert információstársadalom-kutatót és Nyiri Gábor agykutatót.

Klímaapokalipszis után harc botokkal és kövekkel a civilizáció romjain, vagy poszthumán evolúció, ahol a saját döntésünk, hogy meg akarunk-e maradni 100 százalékig embernek? 2021-ben mindkét jövőkép és az átmeneteik is elképzelhetők. De hogy melyikhez közelít majd a valóság az évszázad második felében, leginkább azon múlik, a következő tíz évben le tudja-e győzni az emberiség saját evolúciós programját, amely a rövid távú sikerre optimalizálta, és képes-e a társadalom úgy-ahogy alkalmazkodni a vágtató technológiai fejlődéshez. Konkrétabban: eltűnnek-e a színről a politikai haszonlesők, sikerül-e csökkenteni az egyenlőtlenségeket, és végrehajtani azokat a strukturális változtatásokat a gazdaság irányításában, az intézményrendszerekben, amelyek biztosíthatják a civilizáció túlélését.

Az ENSZ két hete kiadott jelentése szerint a ma élő emberek az elsők a Homo sapiens történetében, akikre saját maguk jelentik a legnagyobb fenyegetést. 2020 nem volt átlagos év, de vajon tekinthető-e korszakhatárnak? Lehetséges, hogy az utókor valaminek a kezdeteként tartja majd számon? Négy olyan embert kérdeztünk erről, aki a maga szakterületén keresztül a nagy képet is jól látja: Szathmáry Eörs evolúciós biológust, Chikán Attila közgazdászt, Pintér Róbert információstársadalom-kutatót és Nyiri Gábor agykutatót. Vegyesen optimista és pesszimista, de inkább borúlátó válaszokat kaptunk. Míg az orvoslás és a technológia fejlődése optimizmusra ad okot, addig az ember és a társadalmak működésébe a bukás van kódolva. Legtöbb megszólalónk egyetértett abban, hogy akár paradigmaváltást hoz 2020, akár nem, az biztos, hogy a következő évtized nem fog hasonlítani az előzőre.

A jövő (és a hozzá szorosan kapcsolódó közelmúlt) kérdéseit négy témakörre osztottuk, ezek a klímaváltozás, a gazdaság, a technológia és az agykutatás.

Klímaváltozás: Nemhogy internet nem lesz, de rendelhető saláta sem

  • Az emberi faj megmarad, de nagy kérdés, hogy érdemes lesz-e még életben lenni, mert a pakliban nagyon is benne van a civilizáció pusztulása.

  • Nemcsak a nagy kibocsátóknak, hanem minden egyes embernek ki kell vennie a részét a kibocsátás csökkentéséből, de közben érdemes készülni egy ennél sokkal civilizálatlanabb világra is.
  • Ha sikerülne a klímaváltozás lassítása, az akkora lépés lenne az embertől, hogy akár evolúciós ugrásnak is lehetne nevezni.

"Attól, hogy az emberiség kipusztul, nem kell nagyon félni, de sajnos nagyon is lehetséges, hogy megszűnik a ma ismert világ. Akár felmelegedés, akár lehűlés történik, az mindig következményekkel jár, de az élővilág ezekhez ragyogóan idomul. Esetünkben az a kérdés, hogy a technológiai civilizáció mennyire alkalmazkodik” – világított rá Szathmáry Eörs evolúciós biológus, az MTA fenntartható fejlődés elnöki bizottságának elnöke, mi lesz az elkövetkező évtized kihívásainak legnagyobbika. Mint mondta, amit most tapasztalunk, az kihalási hullám, amelyet mi okoztunk. A nagy kihalások után, ha a fő ok megszűnik, öt-tízmillió év alatt az élővilág sokfélesége visszaáll, csak egyrészt más szereplőkkel, másrészt a több millió év kissé nagy távlat az emberiségnek. Az evolúciót kutató szakember szerint elképzelhető, hogy ez a folyamat más bolygókon már nagyon sokszor lejátszódott hasonló okokból (talán ezért nem jelentkeznek be soha az idegenek), hiszen ezek a civilizációk, bárhol is jönnek létre, a biológiai evolúció termékei – „a biológiai evolúció pedig nem arra szelektált minket, hogy hosszú távú stabilitást érjünk el a környezetünkben, hanem a rövid távú sikerek maximalizálására. El tudjuk képzelni a távoli jövőt, de hogy ezért az ösztöneinkkel és a szokásainkkal szemben tudatosan harcoljunk is, ott még van egy kis tennivaló.”

Az emberi túlterjeszkedés következménye, hogy a városok határfelületein élő állatok beszoknak a városokba, és hozzák magukkal a kórokozóikat. A denevérek vírusainak döntő többségét például még nem jellemezték a tudósok, és ezek ugrásra készen állnak: „minden racionális adat alapján várható, hogy egyre több fertőző betegség jelenjen meg, adott esetben két-három járvány lesz egyszerre”. Éppen ezért Szathmáry szerint a koronavírus-világjárvány lecsengésével a legkevésbé sem jön el a „business as usual”, semmi „back to normal” nem lesz itt.

Arra a kérdésre, hogy a 2020-as év eseményei vajon több embert ráébreszthetnek-e a változtatás kényszerére, Szathmáry nem zárta ki, hogy igen, bár úgy látja, inkább a 2010-es évek végén ismerték fel sokan a problémát. „2020 inkább abban lehet korszakhatár, hogy utólag majd úgy látjuk, most kezdődött el az apokalipszis – mert ez is benne van a pakliban. Nem azt mondom, hogy ez fog történni, azt viszont állítom, hogy komoly valószínűsége van. Korszakhatár abban van, hogy komolyan kell venni ezt a lehetőséget.” Bár számos tényező vetíti előre, hogy az emberek, a cégek és a politikusok is a régi gyakorlathoz próbálnak visszatérni a járvány után, Szathmáry szerint lassan, de növekszik azoknak a száma, akik látják, hogy ez nem megy tovább. „Ha valaki elgondolkozik azon, hogy szeretné-e, hogy a gyerekének vagy az unokájának a napi élelemért esetleg el kelljen vágni valaki másnak a torkát 20-30 év múlva”, akkor valószínű, hogy nem ezt akarja megcélozni. „De kiszámíthatatlan, hogy ez milyen mértékben tudatosul: annyira, hogy értelmes cselekvéssé desztillálódjon? Ez nem triviális. Nagyon jól lehet rettegni, és aztán mégsem történik semmi.”

Ha az emberiség képes lenne meghaladni azt a biológiai adottságát, hogy rövid távú érdekeket néz, azt evolúciós ugrásnak is nevezhetnénk: „bizonyos értelemben ez lenne az a fordulópont, amiről Richard Dawkins beszélt – amikor a mémek átveszik az uralmat a gének fölött”.

Szathmáry szerint ráadásul nem lesz megoldás anélkül, hogy minden ember és állam kivenné belőle a részét, azok is, amelyeknek másokhoz képest minimális a kibocsátása. „Ha valaki kidobja a szemetet az erdő szélén, ő már tett valamit annak érdekében, hogy ne éljünk túl. És ez nem azon múlt, hogy XY egész évben magánrepülőzött, hanem csakis azon, aki kidobta.” A felelősséget tologatni nem lehet, a jólét és a kibocsátás mértékéhez arányosítani viszont igen, hiszen a klímaváltozás mellett a másik fontos kedvezőtlen jelenség az egyenlőtlenség, ami nemcsak abban nyilvánul meg, hogy jóval több üvegházhatású gázt bocsát ki, aki jóval gazdagabb, hanem a társadalmi békét, ezáltal pedig a társadalom reagálóképességét is csökkenti. Vannak már szupergazdagok is, akik felfogták a klímaválság súlyát, de „Magyarországon ennek szinte nyoma sincs, itt még inkább a harácsolás korszakát éljük, ami nagyon veszélyes egy ilyen válságos korban”. A harmadik – az előbbi kettővel összefüggő – nagy gond Szathmáry szerint a politikai instabilitás, ami még az Egyesült Királysághoz fogható régi demokráciákban is beköszöntött. A klímaváltozásnak csak együttműködő megoldása lehet, vagy pedig nem lesz megoldása, ezért olyan ijesztő Szathmáry számára, hogy sok helyen a világon a béka feneke alá süllyedt az együttműködési készség a politikai szférában. „Ha ez a három folyamat elkezdi egymást erősíteni, akkor nem sok jót jósolhatok magunknak”. Ha viszont ezekben a jelenségekben sikerülne egyenként javulást elérni, akkor a jó irányban hathatnának egymásra. A biológus a klímaváltozás, az egyenlőtlenségek és a politikai instabilitás összefüggésére a szíriai háborút hozta példának, amely azzal kezdődött, hogy a vízhiányos mezőgazdasági területekről a földművesek a városokba húzódtak, ezzel megjelent egy korábbi életét folytatni nem tudó, így a szélsőségekre fogékonyabb réteg, rájuk politikai haszonszerzők telepedtek, és már meg is volt a krízis, amelynek a következményeit – például a migráció formájában – a mai napig látjuk. Mindez egy kis földrajzi területről indult ki, de „képzeljük el azt a jelenséget, amikor a földgolyó 20-30 százalékán lesznek ilyenek”.

Szathmáry szerint Új-Zéland lehet még az évszázad közepén is elviselhető klímájú hely. Az északi féltekén is lesznek ilyen földrajzi területek, csak itt meg a politikai klíma az, ami nem biztos, hogy élhető lesz, míg Új-Zéland kellőképpen elszigetelt. A biológust komolyan foglalkoztatja a túlélés: szerinte csak akkor van értelme ezeken a súlyos kérdéseken gondolkozni, ha az ember cselekszik is. A forgatókönyvek ismeretében optimalizált stratégiákat lehet alkotni. Verne Rejtelmes sziget című regényében például Cyrus Smith mérnök szakértelmén múlt a többiek túlélése is, mert amit kitalált, mesteremberként meg is tudta valósítani. „Szerintem ha már készülünk a nem annyira pozitív jövőre, olyan túlélési készségeket kell fejleszteni az emberekben, amelyek akkor szedhetők elő, amikor nem lehet az internetet nyomogatni, hogy salátát rendeljünk, mert nemhogy internet nincs, de rendelhető saláta is alig.” A populáció méretével együtt a túlélőképesség is nagy mértékben csökken, és ha izolált csoportok keletkeznek, egyedül kell tudniuk boldogulni.

„Fontosnak tartom, hogy újra legyenek olyan szakemberek, akik egyszerű eszközökkel is tudnak valamit kezdeni, el tudnak készíteni egyszerű mechanikai vagy elektromechanikai eszközöket, kifinomult gyógyszerek és műszerek nélkül képesek gyógyítani. Ezek a tudások elkoptak, pedig az emberi populációban kellene lennie olyan rétegnek, aki ezt újra megtanulja.”

Szathmáry szerint egyéni szinten is érdemes fejleszteni a túlélést szolgáló készségeket – a nagyvárosokban például szinte semmilyen élelmiszert nem termelnek, ez rendkívüli kiszolgáltatottá teszi a városlakókat –, de az iskolákban is be kellene vezetni a „gyalogosabb” technológiák oktatását a digitális technológiák mellé.

Szathmáry a maga részéről igyekszik szervezni az ellenállást a jövendő katasztrófa ellen, akár a tudományos előmenetele terhére is. A prioritásait tudatos döntéssel rendezte át néhány éve egyik mestere, Vida Gábor genetikus professzor hatására, hiszen „ha 30-40 év múlva már senki sem fog tudni tudománnyal foglalkozni, akkor minek?”. Mint mondta, ő valóban ijedt, de ez értékrend kérdése is: „érték a tudomány, a művészet, amit emberek sok-sok generációja létrehozott, a politikával, szabadsággal kapcsolatos eszmények – én ezeket féltem igazán. Mert amikor nincs mit enni, akkor nem ezekkel foglalkoznak az emberek. Nagyon könnyen elveszítjük a kultúránkat.”

A teljes cikk: qubit.hu